Örülni reménytelenül,
Remélni értelem nélkül,
Félni, ha veszély nem rezdül,
Testet adni az árnyéknak,
Nem hinni az igaznak,
Létet adni gondolattal,
Száz képnek minden pillanattal,
Ébren álmodni százszor is nappal,
Halni halált nem találva,
A kínt örömnek kiáltva,
Magunk feledve s mást féltve,
És gyakorta sétát téve
Félsztől félszig, vágytól vágyig,
E tébolyok Ámort jelzik.
Nagy csoda ez, hogy két lélekre váltam.
A régi lelkem még most is piros,
Hisz hajdan a hajnalban jártam.
A másikon nagy, sűrű fátyolok.
Minden lépésem egy nehéz csoda,
S minden titok.
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.
Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.
Tiéd minden ujjongó énekem,
Tiéd lelkem szivárványos zománca,
Tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
Hópelyhek az én álmaim,
Fehérek, halaványak,
Néha eltűnnek-foszlanak,
Alighogy földreszálltak.
Hópelyhek az én álmaim,
Fenn zizegve zenélnek,
Szelíden, árván, félszegül -
Meg ne lássa az élet!
De néha szél jő hirtelen,
Jőnek kemény fagyok
S az ártatlan sok hópehely
Vésztjóslón kavarog.
Akkor halomba hullanak,
Mint kísértetek nőnek
S leplük végül elég a föld
Felére szemfedőnek.
És akkor, mintha Istenük
Örök párbajra hínák:
A feneketlen mélybe lenn
Döngenek a lavinák!
Szelídíts meg magányoddal,
hogy én is megszelídíthesselek.
És hallgatsz
miközben falak
épülnek s omlanak
bennem – ellened
de már se erőm, se hitem.
Múlt álom vagy
röppenő remény
kesernyés ébredés.
És még mindig hallgatsz:
néma várad hiába ostromolnám.
Csak vert sereg vagyok
halkuló patadobogás
korhadt kerítésre
felfutó lepkeszirmú
folyondárvirág.
Csak én hordozom arcod itt benn
csak nekem vagy Te minden, minden!
S Tied vagyok mindennél jobban.
Az izzó, drága bélyeget
mit szemed rám égetett
hordom fájósan, boldogan, titokban...
Minden vagy, ami nem lehetsz,
egyre ragyogóbb, egyre szebb,
kirajzolódó, mint a seb,
amit farkasok ejtenek a szívemen,
s ha nem lehet, akkor sem tudok
véremet veszítve élni, csak veled.
Minden levél és minden alkonyat
neked babuskál, neked tartogat.
A föllobogó fényes nyári tűz
forróságával az ajkadba űz.
Szádba, szívedbe, fogaid közé:
örömmé égjek, váljak derűvé.
Neked emel az ég fölé a táj:
örömmé érik bennem a határ,
hogy fölragyogjak neked mint a nap
neked tartogat minden alkonyat,
neked babuskál mindegyik levél,
amely szerelmes ujjaidhoz ér,
ha végül végig egy leszek veled:
szerelem-nyár, szerelem-őrület
láng legyen testünk és láng a ruhánk,
ahogy maga az Isten szabta ránk...
Te voltál a táj,
mit szemem meg nem únt még;
te vagy a szabály,
melytől nem szabadúlnék;
te voltál az éj,
amelyben megmaradtam,
te vagy a veszély,
mely áldássá lett rajtam;
te voltál a kin,
amit örömmel vártam,
te vagy a kinin,
mely meggyógyítja lázam;
te voltál a szó,
mely megoldotta nyelvem,
te vagy a bíró,
kit igaznak ismertem;
te voltál a kút,
mely mindig újraéled,
te vagy a kiút,
ha bekerít az élet;
te voltál a vad,
mely hozzám szelidült csak,
te vagy a szabad
szél, mely, ha tetszik, elhagy;
te voltál a seb,
mely elfolyatta vérem,
te vagy erősebb,
ha nincs ki megsegéljen;
te voltál a kör,
mely izzó fegyelembe,
te vagy a gyönyör,
mely kötöz szerelemre;
te voltál a tű,
mely sebeim bevarrta,
s te leszel a fű,
mely nyomom eltakarja.
Titok muzsikál a rózsában,
valami halkult élet-szikra,
de azt csak az hallhatja meg,
akinek az ajka remeg
s erősen rászorítja.
Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz. -
Abban mindig együtt leszünk.
(Ford.: Rab Zsuzsa)
Törje fel érett magvát szívemnek
Reá verődve százféle szépség:
Tenéked megnyílt alázott kincsét
Bomolva ontsa.
Szolgáljon néked kezem és ajkam,
Virágos réten meghajló térddel
Rózsát és mámort gyűjtsek ölembe
S adjam tenéked.
Ó, ne kérdezd a rózsát,
hogy hű marad-e hozzád,
kérdezd a kósza felhőt,
örökre égre száll-e?
Kérdezd szemed világát,
a sírba elkísér-e?
Ó ne vallasd a rózsát,
mert harmat könnye csordul.
Tündöklő bíbor estén
szeretni vágy a rózsa,
pártája rejtekéből
halálos illat árad:
a győztes kézre vágyik,
mely szárát elszakítja,
a büszke szívre vágyik,
ahol kitűzve hervad.
Amíg sorvadsz a vágytól,
nem lesz tiéd a rózsa.
Végy példát a rigóról,
vígan lármáz a lomb közt:
"Dalommal költekeztem,
harmattal részegedtem,
jól laktam hűs fügével,
tudnál-e nem szeretni?"
"Bármi gondod van az életben, végy elő egy verses könyvet, vagy a megoldást, vagy a megnyugvást megtalálod benne." (Bácskai János)
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.
Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.
Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.
Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna
S gúnyolói hivő életeknek
Raknak a koporsóba.
Nézz, Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Te vagy a szívem kedve.
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
Őszülő tincseimre.
Kedves tájnak erdejében
beszélget a csend a széllel.
Hajlott tölgyek megfeszülve
figyelik az égi vándort.
Létünkön a remény táncolt.
Múltunk sötét kuckójában
életedet fénybe zártam.
Elbújt árnyékok a fák közt
őrzik szívemben az arcod.
Lelkem keresi a hangod.
Hallgasd meg a csend édes percét,
átöleli szíved szegletét.
Hallgasd meg újra a csend percét,
fű örvénylik, sodorja a szél.
Dal szól, s benne az üzenet,
lombok húrján néma kíséret.
Ám, ha felébred a természet,
felzúg, téli álmát feledve.
Cédrus köszönt reám, oly büszkén,
madár csicsereg erdő ölén.
És, én érzem a szemed tükrét,
égre bámulva hallok zenét.
E szerelem, mely édes méz,
nyugalma az égi tengeré.
Ám, ott fenn dalol a kóbor szél.
Vörös cédrus, hol a büszkeség?
Érzed-e ha itt lenn tavasz van?
Friss lombok közt szikrázik a nap.
Hófehér fátyolvirág szirma,
imát mond, teérted zokogva.
Vörös cédrusnak hajlott ága,
árnyékodban állok, én árva!
Látod, hogy égek forró vágyban?
Nézz rám, hisz könnytől vagyok ázva!
Csendes a nap, szürke az égbolt,
ám nap ragyog, ha szavad szól.
Csilingel, mint hulló víz cseppek,
új életet adva, e földnek.
Akkor megszűnik a szomjúság,
kivirul ezerszinű virág.
Veled vagyok az oázisban,
hangodnak édes dallamában.
Fenn a kék égből hull az áldás,
hűs cseppekbe rejtett vallomás.
Akkor felüvöltök az égre.
Uram, erő kell a békére!
Csendes a nap, szürke az égbolt,
eső kopog az ablakomon.
Isteni gyöngy-szemek gurulnak,
mint fájó könnycsepp az arcomon.
"Igazán szabad szeretnék lenni, de csak veled."
Kapaszkodik minden szelíd szóba,
minden mosolyból kortyint a szám,
tétován keresem a választ
kínokkal kivert éjszakán.
Látod, mindent betölt a szenvedés,
de akár az álmok, szabad vagyok.
Hiányod ölel csak a csendben,
elém roskadnak a holnapok.
A tükrök titkos magányát oldva
fölfénylik értünk az áldozat,
parázshidat épít az este,
angyal éleszti a lángokat.
Már ne félj, a bánat messzi útját
könnyen megjárja az árva lélek.
A megváltás bölcs kegyelmében
veled halok és veled élek.
Remény, gyötrõdés egyre megy:
mint bábut, egy erõ kötélen
cibál - fentrõl, lentrõl? S min érem
önmagamat legközelebb?
Hogy ûzöm szép szem sugarát?
Hogy a hét fájdalmat újra érzem?
Hogy egy csillagot lesek az égen
s azt hiszem hasonlít terád?
A nagy Akarat része itt
akaratom - annyit tán elérhet,
hogy megbillen tõle a mérleg,
s egy szép vágyat teljesít?
(Vas István fordítása)
