Szalmavirág

Soha meg nem élt álmok

Fájdalmas vallomások

Érzéki csalódások

De felállok

S tovább játszok

Még várj..., még van idő,
magasan jár a nap.
Ne tudja senki,
hogy csak álom ez, álmodtál,
s én is csak álmodtalak.
Majd elcsitul köröttünk a világ,
és szürke fátyol könnyű árnya
borul a tájra...
Akkor majd újra itt leszek.
Meglásd, a csillagok világát
borítja ránk az éj, s a  képzelet.

Azt hittem, hogy világ csudája vagy
őrjöngés, álom, nyíló végtelen
ma azt tudom, hogyha nem vagy velem
nem vagyok, nem játszom, nem létezem
felhők fehérje a szemembe fagy...
Azt hittem, hogy a világ csudája vagy
de annál sokkal fontosabb

Rengeteg erdőben ki szólitott?
Csak a fenyő s a vén tölgy pusmogott,
vagy berkenyefa reccsent pillanatra?
Kis tengelice okarina-hangja,
vagy vörösbegy, parányi jóbarát

Rengeteg erdőben ki szólitott?
Talán te, aki visszaálmodod
tavasz táján a messzetűnt időket,
a gondokat, mik sorsunkhoz szegődtek,
a tért, hová a vándorlás vetett, -
te szólitasz, perzselve szívemet?

Rengeteg erdőben ki szólitott?
Hőségben, fagyban, hold vagy nap ragyog,
a névtelen visszhangot hallom egyre,
benne liheg a mindenség szerelme,
s miatta versem reszkető szava
tenyeremből csak hozzád szállana...

                                                 /Ford.: Fodor András/

Lágy zöld mohába írtam a neved.

Bűnül ne vedd:

A zöld mohám kiszáradt.

Hatalmas fába véstem arcodat,

Hogy elfogadd.

A drága fát kivágták.

Viaszba karcoltam: Szeretlek én!

A nyár tüzén,

Nézd csak, mi lett belőle!

Szívembe rejtem hát a képedet,

Halott lehet,

de arcod benne izzik.

Ne nézd, hová vezet,
s mi fájdalomba visz szeretni bárkit is,
kivel e földi körhintán csak úgy véletlenül,
s oly szükségképpen találkozol!
Te állsz,
ő szembejön,
röpíti őt a gép,
arcodba néz,
kapaszkodik,
és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
- de hát nem ő akarja így!
A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
s négy-öt nap teltén hervad el,
de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
ha ily rövid szépségre jó?
Hogy ki meddig miénk,
az nem ránk tartozik,
a mi dolgunk szeretni őt.
Ha félsz,
ne nézd a körhintát reménykedőn,
tudod, hogy úgyis elforog!
Ajándék légy,
aki ön-sorsáról mit se tud,
ki örömöt nem vár,
csak ad,
s akkor talán a hinta egyszer csak megáll,
s a kaktusz nyitja szirmait.

Ilyen forró rózsákat dobban
másodpercenként a szívem.
Megszakadásig verő szívek
ezek a rózsák azt hiszem.
 
Minden rózsa egy dobbanás,
vergődő test itt ez a kert,
hideglelés , szerelmi láz
szívveréseivel földrevert.
 
Halálosat dobbannak a rózsák,
jajukat hallani.
Vörösen égve sikoltozzák ,
mit nem tudok megvallani.

Magamban hordom a szívedet,
a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.

És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.

Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen.
Íme a titkok titka,
mit senki se tud:
gyökere minden gyökérnek,
rügye minden rügynek,
egek feletti ég a fán,
mely maga az élet.

Mely magasabbra nő,
mit a lélek remélhet,
vagy elme megérthet,
mint az alá nem hulló csillagok csodája.

A szívemben őrizlek.
Ott őrizlek a szívemben...

Én (magam után) kékkel rajzollak meg,
hűvös víz tükréről vett égszínkékkel,
nyugodtnak, megfontoltnak, mint e kék.
Te (magad után) pirossal rajzolsz meg,
vibráló szép parázs-pirossal,
látni rajtam az égések hevét.

Szépítsük bátran egymást, rajzoljuk csak
rá egymásra a magunk hitte jót.
A dolgok mindazt jelentik, mivé
képzeletünkben változtathatók.

Két harangvirág hintázott a domb oldalában,
s a harangvirág szólt hugának, a harangvirágnak:
megremegek előtted s csupa zavar vagyok.
S a másik szólt: ha nézem, arcom miként ragyog,
a sziklán, mit a víz csöppenkint hullva váj be,
látom, hogy remegek s zavart vagyok, akár te.

Ringatta őket a fuvalom egyre jobban,
beteltek szerelemmel, s kék szívük egybedobbant.
(Ford.: Rónay György)

Hogy milyen volt a két szemed, ki tudja,
de nagyon mély volt és nagyon szelíd,
mintha minden borongó alkonyatnak
magába zárta volna színeit:
a párát és az álmodó sötétet,
mely mint a kéz, a Földet fogja át,
s amelyben már a messzi végtelenség
ígéri nékünk csillagsugarát.

  Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
sírás, csend, szigor és révület
- mi minden?
Csak szemem és szemed. 

  Ki végtelen feledésednek ajánlom
múló esetemet,
tőled, magamtól márcsak azt kívánom:
ha találkozunk még, bárhol e világon,
ne kelljen elkapnod rólam tekinteted. 

 Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
sírás, csend, szigor és révület
- mi minden? mi minden?
Csak szemem és szemed.

Meghódítani, bírni és megtartani egy lelket,
amely annyira erős, hogy fölemel bennünket,
s annyira gyönge, hogy éppoly szüksége van ránk,
mint nekünk őreá.

Alszik a város
éjpaplannal eltakarva
néma utcákon
visszhangot ver
lelkem kiégett sivatagja
testemet csend súlya sebzi
még szorítom szavaid
szilánkos fénylő darabjait
harcolok vele
kapaszkodom belé
ahogy fuldokló a felé vetett száraz ágba
épp csak megfogom
visszahúz rügyező tavaszom hiánya
fölöttem csillagokból
hálót szőtt az égre az éjjel
nevedet látom benne
én raktam ki vérző szenvedéllyel
mikor csurgott a Nap a hegy lábánál
paroláztam a fénnyel
s mikor végleg aludni tért
álomra szenderültem a reménnyel.

Tűzvész

Lángolni, sírni, tönkremenni.
A szívem ég, de ajtót nem nyitok.
Tűzvész ez és nincs füstje semmi.
Titok...

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Kék órák
- Nukada hercegnő VIII. sz. -

Látod milyen lustán
És milyen fáradtan
Halad útján a hold
A kék áradatban;
S ha az ég peremén
Föl a csúcsra szállott,
Hozza az éjszakát
S a szerelmes álmot.

(Barna János fordítása)

Már tudta, mit a másik tudni nem mert,
s érezte, arca boldogan világít,
s futott, elrejteni szive csodáit
az égve égő, élő ismeretlent.

Hogy ott, ahol fény sincs és dal se, senki,
valami koldus-bús sarokba, messze
fénylő fejét az éjbe betemesse,
és elhitesse, hogy még most se sejti.

Ám a szoba kigyúlt a mosolyától,
és látta Őt, ki rá se nézett - távol -
de gondolatba megölelte vágyva,

és erre ő is áment mondott áldón,
s terhes fénnyel szivében, a homályon
ragyogva ment át a sötét szobába.

Úgy őrizlek téged,
Mint egy kristálykelyhet,
Melyben szerelmünknek
Szép virága erjed.

Ha fagyos szél éri,
Elhervad a rózsa,
Ha nem éri harmat,
Szárad töve alja.

A fényes nap heve
Felüdíti kelyhét,
Szirmaiba rejtve
Az élet bő nedvét.

Őrizem is féltőn
Bensőm kis virágát,
Szerelmes szívemnek
Jövőt adó álmát!

Benned élek, bármerre légy te távol,
magamban meghalok, bárhol legyek.
Itt vagy velem, lehetsz te messze bárhol,
mégoly közel, csak távol lehetek.
  S ha háborítja a természetet,
hogy nem magamban, benned élek én:
a fensőbb erő, mely nyugton serény,
s a lelkemet gyötrött testembe zárta,
látván, lényege nélkül él helyén,
beléd önti, biztosabb otthonába.

(Bárdos László)

Ha nem lennél,
én sem volnék
így, ahogy vagyok.

Lennék csupán
vadhajtása
beteg fának,
csüngő inda,
elvágyódó,
kósza szélben
elkallódó
hulló levél,
virágszirom,
eső után
földhöz tapadt,
holtnak tetsző
anyag-halom.

Volnék én csak
száraz tarló
forró, nyári
szélviharban,
szikkadt földben
terméketlen,
apró magvak
sokasága,
tünedező
szivárványnak
szerte foszló
haló ága.

Nálam a múltat is éli jelen,
s tegnapi ködszerű kép
sóhaja kuncsorog itt ma velem,
bánata még ma is ép.

Por lepi lassan a régi fotót,
mert csak a múlt, mi maradt,
s pórusaimba bekúszik a múlt,
viszlek a bőröm alatt.

Egy fa nő a hegy tetején. Mennyi idő kell hozzá? Ráadásul külső szem csak a lombjait látja, gyökereit nem. Pedig ez teszi a fát naggyá, erőssé, hogy egyre mélyebben belenöveszti magát a föld sűrű sötét rétegeibe.
Amit látni, az belülről és alulról növekszik.
Ami a növekedés folyamatát segíti, az a belső szilárdság. A bizonyosság: - Úgy lesz, ahogy megálmodtam. Magasra nőni csakis rendíthetetlen alapokon lehet.
Másik lényeges dolog: Külső alkalmazkodó készség.
Mit jelent ez?
Mindig a legkisebb ellenállást követni. Mindenhová bejutni, fogást keresni, hajlékonyan, szívósan – szüntelenül alkalmazkodva a külső lehetőségekhez.
A növekedés küzdelem, de nem az a célja, hogy legyőzd a világot, hanem, hogy kiteljesedj.
A növekedés akadálya a türelmetlenség.
Idővel a gyökérzet a sziklát is átrepeszti, belefúrja lágy szárait a kemény kőbe, de ha ezt a lassú küzdelmet sietteted, akkor az egészből nem lesz semmi.

(Müller Péter)