Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az utakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben, ha néma csend borul rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!

(fordította: Szabó Lőrinc)

A holdban él, a vízben él, halak, füvek között.
s csillagszemmel nézdegél a fellegek mögött.
Lágy hangját hosszan hallani, s az erdõ megremeg,
Sas szárnyai, nád karjai befonják az eget.
Selyemhaját köd lengeti, és hogyha elmereng,
a szél fütyülve zengeti a lombos végtelent.
Csak csillag õ, csak látomás csak fény a tengeren,
sugárarcát nem látja más, de fellobog nekem.
És minden este rám ragyog, kék jácint mosolya.
Egyetlen tükre én vagyok, nagy ég, milyen csoda
Hogy holdban élt, hogy vízben élt gyöngy és göröngy között,
mégis eljött a kedvemért szívembe költözött.
És rajzolgatni álmaim, most mindig ott lakik
Kibontja éjem tájain szelíd virágait.

Szavakat keresek,
szavakra nem találok,
szavak sivatagában
bukdácsolva botorkálok,
minden szót sivárnak érzek,
kérdek, kérlelek, várok, féltek;
állok egyhelyben elakadva
szavak erdejében, gondolatok
elágazó szálfái között
keresgélek, találgatok,
alig élek, alig látok,
ki nem mondott tévedések
árnyékában , fába vésett
jelek erdejében; gondok
felhői közt szállok,
kapaszkodnék, bújnék,
simulnék, menekülnék,
talán megszólalnék,
ha végre magamra találok.

Köpenye alatt irdatlan éjnek,
tavaszból tavaszba, magamba falazva,
vagyok a szerelem világvégi vacka.

Zúgnak a harangok, zúgnak.
Értem vezekel az ég is.
Csapódok menedéktől menedékig.

Megyek a kondulásban
fészket rakni a reménynek.
Kísérj Golgotáig, rigózsoltáros ének!

http://www.birtalan.hu/ferenc/irasok/halottaknapja.htm

Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.
Csak ennyi történt teljes életemben,
egyébkor szakadékba buktam.
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem.

 Egy ablakban, egyedül, árván,
Egyvalakire várván,
Úgy-e hogy álltál már te is!

Szemedet egy pontra szegezvén,
Oda, hol kanyarul az ösvény,
Úgy-e hogy néztél már te is!

Messzebb e pontnál, egyetlennél,
Akárha mágnes rabja lennél,
Úgy-e hogy akkor nem néztél te sem!

S ha ilyenkor valaki rádszólt,
Csak nézted, mint egy megvarázsolt,
De nem láttad te sem!

S ha úgy esnék, hogy sohasem,
Hogy szűk lenne az élet is:
Úgy-e, hogy nem adnád te sem,
Hogy állnád, várnád akkor is!

Bárkába szállni, nagyba, feketébe,
úgy evezni ki a messzeségbe.
Soha nem látott part felé sietve
kikötni egy névtelen szigetre.
Lenni megbékélt önmagunknak árva,
nevétől fosztott Nemo-kapitánya.
Hullám felett, sziklába vájni házat,
gyökereket enni és csigákat.
Életet élni egymást nézve,
megcsöndesülve, megigézve.
Hegyre futni, ha jönnek mások:
babonás régi látomások.
Keresztet építeni, szörnyű-szépet,
homokba írni végtelen meséket.
Ha messziről jött honvágyak gyötörnek:
múlását lesni csendnek és időnek.
S amikor halkan közelít az óra,
befeküdni egy ringó koporsóba,
zöld vizeken sötétkék égre nézve:
úgy suhanni ki a semmiségbe.

Egy nap Tenélküled,
mint üres utca
mely piszokfelhőben
nem vezet semerre.
Sötét, rút épület
arcomba bámul,
lélek se mozdul,
csak a szél
süvít a magány
hágóján át.

Egy nap Tenélküled,
mint széles sivatag,
hol fű s virág nincs,
se bokor, se fa,
csak kopott homok,
mely öröklétbe nyúlik
és feldúlt egébe
egy méla napnak.

Egy nap tenélküled
végtelen éji táj
csillagtalan
világa vár
bús pironkodást
átgyúrni egy nap
csodás pompáivá!

Egy nap tenélküled
egy süllyedő nap
az idő gödrébe
hang nélkül,
mint óriási moly,
amely az éjt repdesvén
reménytelen keres fényt!

„A csoda, egészen egyszerűen, megnyilatkozik – s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos.”

/Márai Sándor/

Fáradt eső hullott a fákra,
fáradt eső, csöndes eső,
égig ívelt a szivárványa.

Én azt hiszem, két hegy ilyenkor
belebúsult nagyon az égbe.

És bánatukban rátaláltak
egymás tétova kezére.


Ha bánat veri omló záporával,
a szívek is úgy kapcsolódnak össze
nehány percre egy színes szivárvánnyal.

Napjaim nélküled
céltalan vándorok
minden perc erőtlen
lábakon vánszorog.

Szívem dobbanását
porvihar elfedi
dobom dobbanását
ködfolyó ellepi.

Napjaim Nélküled
kietlen fennsíkok
magányos éjeken
álmomban felsírok.

Minden gondolatom
körötted hulllámzik
lelkemben égető
hiányod villámlik.

Napjaim Nélküled
fél-emberként telnek
ahová elrepülsz
magamban követlek.

Mégsem visz keservbe
messzeséged kínja
Isten szép szerelmünk
sejtjeimbe írta.

,, A szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész
valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain."  (Victor Hugo)
 

Addig kerestelek,
míg meg nem találtál
- s hogy ez megeshetett,
úgy érzem: becsesebb
életnél, halálnál.

Mindaddig vártalak,
míg el nem értelek
s a Pontnyi Pillanat
támasz-pontunk marad,
hol nincs enyém-tied.

Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet;
naponta föl lehet zuhanni a csúcsra!
Az ember, úgy látszik, a végre termett,
hogy mit elért: keresse újra s újra…

Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen,
meg-megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen!
- S e győztesen, s e vesztesen,
félálomban suttogjuk: i g e n.
Álmunk mély és teljes legyen.
S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem:
ébredj velem,
Jobbik Felem,
ÉBREDJ VELEM!

A szeretet el tudja viselni a kudarcot, és erőt tud adni az újrainduláshoz.
(Bölcskei Gusztáv)

Köszönöm néked, Ismeretlen,
Hogy engedtél itt énekelnem,
Néznem világod víg csodáit,
Bár oly rövid a mulatás itt,
Hogy láttam hajnalt hasadóban,
Fehér hattyút fekete tóban,
Piros rózsákat, zöld mezőket
S mikor virul a temetőkert,
Hogy hallgattam szél orgonáját,
Mikor megzendülnek a nyárfák,
Békák koncertjét a Tiszában
És hogy nem éltem itt hiában,
Mert néhány szív hajolt dalomra,
Mint cipruság a sírhalomra.

"A szeretetnek magasztos tulajdonsága, hogy a korlátokat, bilincseket elfogadja, és hogy ezeken felülemelkedik." (Rabindranath Tagore)

Fogadd el, Uram, szabadságomat, fogadd egészen.
Vedd értelmemet, akaratomat s emlékezésem.
Mindazt, amim van, és ami vagyok, te adtad ingyen.
Visszaadok, Uram, visszaadok egyszerre mindent.
Legyen fölöttünk korlátlan úr rendelkezésed.
Csak egyet hagyj meg ajándékul: szeretnem téged.
Csak a szeretet maradjon enyém a kegyelemmel, s minden,
De minden gazdagság enyém, más semmi nem kell.
 

(Loyolai Szent Ignác)

Mit szeretnék?
Kérdi az őszöm,
most, hogy henyén a nyárra dűlt.
Élni?
Halni?
Maradni?
Menni?
Talán csak különb ember lenni,
mint amilyennek sikerült.

Építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra, s újra
amit lerombol benned
a nappalok háborúja.

Ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
Nélküled föl újra nem loboghat.

Nevetségesen ismerős minden
mit mondtam, s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok.

Már csak magamat benned
és magamban Téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak.

A nép örök és mindig fiatal,

te vagy halandó csak és te leszel vén.

Aki maga már semmit sem akar,

hevülhet még a századok szerelmén.

Hát nézz körül mégegyszer! A világ

talán előtted  új titkát feltárja,

ki a végső ormoknak nekivág,

talán azt még egy nagy ámulás várja.

Ha drága, álmos, szunnyadó víz volnál,

csak partodnak mondanám álmomat.

Ha sápadt, messze fénylő csillag volnál,

a tejútra vinném el vágyamat.

S ha szárnyas és haragvó vihar volnál,

én nem félném a te szép tüzedet.

S ha száraz, kihűlő sivatag volnál,

hozzád mennék, meghalni, te veled.

(Bella István fordítása)

A szerelmesek megtalálják Istent; magukon érzik pillantását, s tudják, hogy látja őket és komoly. (Márai Sándor: A négy évszak)

Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágabogán át
eget betöltve sóhajt a neved.

Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.

mondd,
ha netán poros ablakomon át
szomorúan néz be rám a világ
és szobám mélyén kuporogni lát
mondd,
számíthatok-e magányomban rád?

mondd,
ha arcomon könnycsepp gördül alá
letörölni régi mosoly nyomát
és hallod nyugtalan szivem dalát
mondd,
számíthatok-e magányomban rád?

mondd,
ha már kertemben nem nyílik virág,
fáimon nem pihen dalos madár
és fagyos szél süvit házam falán
mondd,
számíthatok-e magányomban rád