Hallgasd meg a csend édes percét,
átöleli szíved szegletét.
Hallgasd meg újra a csend percét,
fű örvénylik, sodorja a szél.
Dal szól, s benne az üzenet,
lombok húrján néma kíséret.
Ám, ha felébred a természet,
felzúg, téli álmát feledve.
Cédrus köszönt reám, oly büszkén,
madár csicsereg erdő ölén.
És, én érzem a szemed tükrét,
égre bámulva hallok zenét.
E szerelem, mely édes méz,
nyugalma az égi tengeré.
Ám, ott fenn dalol a kóbor szél.
Vörös cédrus, hol a büszkeség?
Érzed-e ha itt lenn tavasz van?
Friss lombok közt szikrázik a nap.
Hófehér fátyolvirág szirma,
imát mond, teérted zokogva.
Vörös cédrusnak hajlott ága,
árnyékodban állok, én árva!
Látod, hogy égek forró vágyban?
Nézz rám, hisz könnytől vagyok ázva!
