Egyszer csak felbukkantál,
a kusza nappalban rám találtál,
s odalett minden rettenet,
félelem és remegés.
Maradj még itt, halkan velem,
amíg felfedez a tekintetem,
s annál is tovább,
amíg ölébe vesz a halál.

A hold a fák közt
szikrázva süt;
gally moccan, ág zörg,
és mindenütt
hangok remegnek...

Ó, hogy szeretlek.

A tó sötéten
őrzi hideg
tükrén az ében
árnyú füzet;
szél jaja rezzen...

Álmodj, szerelmem.

Maga a kék menny
ereszkedik
a csillagfényben,
mely gyöngyeit
szikrázva szórja...

Isteni óra!

(Szabó Lőrinc)

Egy szívdobbanásnyi pillanat volt;
Tekintetedben elmerültem.
Hogy hányféleképp érintett meg
nem tudod azt hiszem.
Elragadtál, és megrémítettél:
Mélyen bennem utaztál;
lelkem kertjében, elmém tengerén,
hová én sem tudom az utat már.
Visszavárlak. Most örökre
vésd belém, hogy létezel!
Zuhanj bennem mélyre,
s talán lelkem átölel,
vagy talán megrettenek megint,
ahogy gyenge viaszként elfolyok
lángoló pillantásodban... Ijesztő:
Valahol még mindig ember vagyok.

A Föld menekül.
Elfutna messze, nem kinál
nyugalmas felületet az embernek, zsarnokának
és szolgájának -- sorstársának valójában, ki véle együtt
az állandóságot valósítaná meg; és helyette
dolgok és gondok örökös
szétszóródásában szórja magát szét
munkába és keservbe, álomba, fellegekbe.

Megkötni a homokot -- a sors megkötése.
Megkötni az álmokat -- az álmok kiteljesítése.
Életben maradni soká -- az égigérő fa felnövelésének lehetősége.

Az égigérőé, amelyben
a megvalósult álmok rendje lakozik s véghetetlenül.
Emlékezni: lehajtani egy ágat
a föld felé, hogy rajta, élő hídon,
fölfuthasson a Kezdet: megszemlélni
mindent, mi egykoron a mélyéből indult
s most mégis és azértis
meghatóan és diadalmasan
leronthatatlan ott csillog fölül.

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az utakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben, ha néma csend borul rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!

(fordította: Szabó Lőrinc)

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik, társra is találhatunk. Csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk. A föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva, eljutva végre oda, ahol ő a teljes világegyetem. És megszólítani. Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált. Amire szüksége van, hogy a föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva eljusson végre oda, ahol ő a teljes világegyetem. Fölösleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük. Hiszen én ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj... De lehet, hogy ő arra emlékszik, hogy nem kapott tejet, nem volt. És az anyja messze volt. És megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres, társad lesz és válaszol. És válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám, sose merném többet kimondani a szót: szeretlek. Csak azt mondanám: vonat. Mert talán állomás mellett lakott és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta. Mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé. Csak rá kell figyelni, a mozdulataira. Karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyent csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól. Semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz. Szájad mellett egy kis ránc emlékezik és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted. Arcodon a fájdalom nyomai és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. De hiszen volt egy mozdulata: feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul. Felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol. Megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

Csónakunk csordogál

a végtelen vízen.

Egymáshoz kötözve,

önként és szelíden

előre tekintünk,

bár ködben a jövő.

Szívünkben szeretet,

s az anyaméh fészkében

a csöppnyi magzat lubickol

az ezüst tóban

s szűkre szabott csónakunkból

életfogytig tartó kötél

csorog a

mélybe.

Feketén folyik a folyó

a végtelen óceán felé,

ahol

kékszemű álmok

reményvitorlái villannak,

s talán

a cifra habok zenéjére

beteljesednek

szerelmet szülő

vágyaink.

Patak hozza a híreket,

padok álmodják az éjt tovább,

megvidámul egy madár bennem,

segítenek várni rád a fák.

Mint egy gyermek, úgy voltam karodban.
Megcsókoltad finoman a számat,
fölém hajoltál gyengéden, titokban
és megpusziltad a szempillámat.

Leheleted táncot járt hajamban...
szellőként bújócskázott csintalan,
s egy óvatlan, röpke pillanatban
pajkosan megbújt a nyakamban.

Míg egyik karod ölelve tartott itt,
másik magányos vándorként útra kelt,
bejárva testem rejtekútjait,
útján titokzatos zugokra lelt.

Úgy bújtam meg riadtan benned,
mint reszkető holdsugár az éjben,
mit látni alig, mégis elvakít,
ha begyűjti sugarát szemed
ezüstösen, sápadt-fehéren.

Körülvettél biztonságoddal engem,
s nem vágytam már tüzes szenvedélyre,
csak elrejtőzni a világ elől öledben,
csak átkarolni, és szeretni végre.

Érezni, hogy itt vagy... velem lehetsz,
tudni, hogy szeretsz, és a tiéd vagyok,
látni, ahogy szemeddel rám nevetsz
s szemed fényes csillagként rám ragyog.

Öleltél, mint, ki sosem szeretett mást,
reszkető szívvel és szerelmesen...
magadhoz olyan gyengéden karoltál,
míg csókjaiddal lezártad a szemem.

Megbújtam karodba, mint egy gyermek.
Te fölém hajoltál nagy titokban,
s míg csókoltad édesen a számat
én végtelenül boldog voltam.

Ha kezemet elengeded

ki vezet majd át a hídon?

Ölelj át és menjünk együtt,

mert egyedül én nem bírom.

Messze vagyok Tőled,

kezedet mégis fogom,

nem tudunk mi már

leszokni egymásról

soha,

ezt tudom.

Bár a távolság

testünket szétszeli,

szívünk gyökereivel

szívjuk egymásból

az életet adó

nedvet,

nem tudok

mást írni,

minthogy szeretlek,

örökre szeretlek.

     Éltem aluvó asszonyéltemet
     S testem nem volt más - minden nyarak teste -
     Hajam a fáknak kúsza lombja volt,
     Szívem a nappal leáldozott este.

     És nem volt más álomra nyílt szemem
     - Hiába hajlott ködfejtõ betükre -
     Mint minden víznek és minden egeknek
     Egymásba mélyedt magalátó tükre.

     Dús eremben télvégi harmat gyûlt meg,
     November hóban õszi pára ült meg.
     Mindenik maggal kipergett az éltem
     És lenge lelkem lebegett a szélben.

     - Te eljöttél és kiváltottál engem
     Te csudahántó megváltó szerelmem.
     Sebzett testem a nyarakból kivállott,
     Most talpig saját fájdalomban állok.

     Az én karom reszket ölelve téged,
     Az én szivemre verõdik beszéded
     S hogy gyökeret vert tebenned a lelkem,
     Én felsikoltva önmagamra leltem.

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

Megrázhatom fáimat, már közelednek testvéreim.

Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat
látod-e vállainkon?
Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér -
Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe.

A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek
telepednek küszöbeinkre
Gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák
Pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak
csókjainkban.

Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk
Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk
vidékeit
Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre
Aki hajnalonta gyönge virágokat okoz.

Szívem, mint éneklő madár,
akinek fészke vizes völgy,
a szívem mint az almafa,
kit édesen lehúz a föld,
a szívem mint a szivárványos
kagyló égi tengeren -
szívem mind ennél boldogabb,
eljött hozzám a szerelem.

Trónt nekem, párnát, selymeket,
függönyül bíbor-bársonydíszt,
pomagránátot, gerlicét
faragj rá, pávákkal díszítsd;
ötvözz rá arany és ezüst
szőlőt, hűs liliomot nekem,
hadd üljek születésnapot,
eljött, eljött a szerelem.

Ha a nap kiragyog keleten,
neki titkomat elrebegem.

Ha patak fut a déli napon,
neki suttogom el, mi bajom.

Ha a hold süt az éjjel egén,
örömöm neki mondom el én.

De elém ha te állsz, te magad,
suta számon a szó elakad.

(Gáspár Endre)

Ahogy állunk a napverte parton a homokban
és a magas fák sűrű lombját nézzük, a levelek mozgását
az alig érzékelhető szélben, és miközben beszívjuk a levegő
meleg illatát, valami átemeli az egészet a sebezhetetlenbe,
mintha soha nem lett volna semmi más, csak az, ahogy
állunk a napfényes homokban és a fák magas
lombját nézzük, a levelek mozgását ebben a már
nem is érzékelhető szélben.

Mikor úgy érzem nincs tovább,
utolsót lobbant már a láng,
egy furcsa árnyék fojtogat,
hiába minden áldozat:
valaki mindig visszahív...

Valaki mindig visszahív,
mikor zokogva fáj a szív,
mikor a kétség és tudás
egymásra ront s a pusztulás
szegény, bolond fejemre száll...

Szegény, bolond fejemre száll
a sűrű éj, s a rút halál,
és megfogják a vállamat,
már csak egy végső pillanat...
de mindig van egy fénysugár...

Mindig akad egy fénysugár,
egy halvány, foszló fénybogár
mely megmutatja mennyit ér
az élet, s csupa jót ígér
mikor úgy érzem, nincs tovább.
 

Mikor nem látjuk egymást,
s csak gondolatban jár
szíved ütemére már
szívem vad dobbanást,

én tudom, hogy rám
sokszor gondolsz Te is,
s velem van szíved is,
minden csendes éjszakán.

Így, ha távol is, de
együtt vagyunk, egymásba
forrunk, közös dobbanásban,
kettőnk egy-szívébe.

S ha majd arcod többé nem érezem,
s csak emlék lesz már a szép
nap, a pillanatból a kép,
Te érezni fogod, hogy Benned létezem.

Térj be hozzám, itt a kuckóm vár reád. Nem a régi búmat kell osztani szét, Oszd meg vélem, kedvesem, a magadét!

Megyünk kéz a kézben, meg megállva,
Ránk borul csendesen, az alkony izzó fátyla,
S míg fürdik a táj a langyos estben,
csillagok gyúlnak a végtelenben.
Te mosolyogsz kedvesen, mint virág a tavaszra,
Mint lágyan zengő madárdal, nyári pirkadatra,
Kérlek, jöjj kedvesem, jöjj kicsit közelebb,
Köröttünk a város szunnyadva, szendereg,
S fodrai lent a vén Dunának,
Csendes sóhajjal partra szállnak.
Mily szép is most itt lenni veled,
Érezni édes forró leheleted,
Remegő ajkad lángoló tüzét,
Mely kioltja bennem a szenvedést.
Álom, vagy valóság, már nem is tudom,
Csak azt, hogy maradj még, azt akarom,
Hogy elébed állva, boldogan csendesen,
Azt mondjam, szeretlek,- szeretlek kedvesem.