Szalmavirág

Egyetlen dolgom e földön, a szeretet.

(Victor Hugo)

“Legyen bátorságod elviselni az élet nagy fájdalmait, türelmed szembe nézni az apróbbakkal. S mikor elvégezted napi feladatodat, békében térj nyugovóra. Isten ébren virraszt.” (Victor Hugo)

A vonuló rácsoktól pillantása
oly fáradt, hogy már nem fog semmit át.
Úgy látja: ez az ezer rács világa,
s az ezer rács mögött nincsen világ.

Puha járás, rugalmas, ernyedetlen,
a legeslegkisebb kört rója csak:
erőtánc ez a pont körül, amelyben
kábultan áll egy roppant akarat.

Csak néha megy föl némán a pupillák
függönye. Ekkor egy kép belehull,
a tagok megfeszült csöndjén süvít át,
s a szívben elhal szótalanul.

Eörsi István fordítása

Ó, napraforgó, ki e földet unod
S csak a nap léptét követed,
Álmodsz csupa fény égaljat ott,
Hol e vándor célja lehet:

Hol az Ifjú, mind, ki a sírig epedt,
Hol a Szűz, hó-szemfedeles,
Fölkél s odavágyik a tájra, melyet
Napraforgóm keres.

(Tandori Dezső)

IV. Nem mondta senki még; először

Nem mondta senki még; először
Tőled hallottam: Értelek!
Óh, légyen áldott az az óra,
Mely engem hozzád vezetett.

Jóságod enyhe napvilága
Keresztüljárta bánatom',
S verőfényes, derült napokról
Megint, megint álmodhatom!

A jó isten megáld bizonnyal,
Hogy vélem annyi jót tevél.
Talán egymásnak szánt a végzet.
Valami súgja: Várj! remélj!...

Örök boldogságról, derűről
Most zeng először énekem.
Ha téged látlak, azt hiszem, hogy
Boldognak lenni végzetem.

Lehetsz nagyon messze,
akármilyen távol,
közelemben jársz Te,
ha én úgy kívánom.
Szememben hordozlak,
örök tükör vagyok,
belerajzoltak már
a sugárzó napok.
Gyémánt reggelek
véstek a szemembe,
hogy az éjszakáim
veled teljenek be.
S lehetsz nagyon távol,
akármilyen messze,
csak bezárom szemem,
s itt maradsz örökre.
Ki tudna elvenni
tőlem, ha nem adlak!
Itt vagy te, a legszebb,
így csak én mutatlak.
Igazítsd meg hajad
két szemem tükrében,
úgyis ritkán látod
magad ilyen fényben.

A büszke szem az égre bámul;
a néma szájban titok él.
A büszke kéz, az összezárul;
a büszke szív, az nem remél.

Én feléd nézek két szememmel
s a szájam zárt, mert titka van.
S feléd lengetem két kezemmel
a szívem, amely nyitva van.

Oly fájó volt, hogy búsnak láttalak.

Álmomban hallom: lelked hangot ad.

És vele zeng enyém is. Mindegyik

magát dalolja: gyötrődéseit.

Aztán csak fekszem. Béke szárnya föd,

ezüstszín égben álom s nap között.

(Fodor András)

Én (magam után) kékkel rajzollak meg,
hűvös víz tükréről vett égszínkékkel,
nyugodtnak, megfontoltnak, mint e kék.
 

Te (magad után) pirossal rajzolsz meg,
vibráló szép parázs-pirossal,
látni rajtam az égések hevét.

Szépítsük bátran egymást, rajzoljuk csak
rá egymásra a magunk hitte jót.
A dolgok mindazt jelentik, mivé
képzeletünkben változtathatók.
 

Szerelmes tücskök énekelnek,

de a kis fénybogár nagyobb.

Az némán vall szerelmet:

ragyog.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

12

E vágy a büszkeségem - így való -,

Mely szívemből tör homlokomra, s a

Fénye oly gazdag rubintkorona,

Hogy szemet bűvöl s bizonyítja: jó

S nemes vágy... S én e vágyat (csillanó

Kincsemet!) nem tudnám szeretni, ha

Nem adna példát szemed sugara,

E mély-komoly, szemembe villanó,

S ha nyíltan úgy nem hívnád: szerelem.

Így hát e kincs nem tőlem született,

Nem enyém - Lelked vonta tüzesen

Aranytrónusra lankadt lelkemet,

S hogy szeretek (most légy szerény, szívem!)

Csak általad van, akit szeretek.

(Kardos László)

Az arcodat ne mutasd szomorúnak.
Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.
Jobban kellene szeretni magunkat,
hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.

A szíveink egymásra zúzva hulltak,
eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.
Sebeinkért szeretjük már a múltat;
és a jövőt: - lesz mit felemlegetnünk.

Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.
Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.
Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak

ütése alatt ragyog a szerelmünk.
Egymást szeressük már - ne csak magunkat
Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.

Bánatot váltunk szerelemre,
apadj le szívem ijedelme,
ne esedezz holdatlan estért,
világossággal jön, ki megtért.

Akit oly sokszor megdaloltál
viharból jövő liliomszál,
piros liliom, nem fehérlő,
letörni nem tudta a ménkő.

Tekintetemtől megszelídül,
szívzuhogástól földre szédül,
szemeit ájultan behúnyja,
szeretni kell újra, meg újra.

Észak-keletről
fúj a szél, s visz magával
minden porszemet.

Hunyd be a szemed,
s pilládba zárt homokból
újra gyöngy leszek,

vagy az a könnycsepp,
ami két ölelés közt,
vágyunkból ered.

Az elbűvölő énekes madárka,

miközben tollát rendezgeti csőre,

a durva ágról mit sem törődve,

vidáman küldi dalát a világba.

Az ádáz vadász arrafelé járva,

letér az útról halkan, hogy kilője

jól irányzott nyilát a kérkedőre,

a Styxbe küldi örök lakozásra...

Így szívem is, mely eddig szabadon járt

(bár sorsában már el volt döntve minden),

ott nyert sebet, hol aligha hihette.

 mert a bekötött szemű Nyilazó várt,

hogy egy óvatlan percben elveszítsen,

a te gyönyörű szemeidbe rejtve.

(Hárs Ernő fordítása)

1.

Theokritosra gondoltam, s az Ének,

ős-édes évek dala fájt fel újra,

dús éveké, melyeknek mézes ujja

osztotta kincsét fiatalnak, vénnek, –

s így ringva habján antik ütemének,

könnyemen át egy látomás borúja,

múlt életem édesbús koszorúja,

a lassú léptü, szép, szomoru évek

dobtak rám árnyat. S éreztem, megáll

mögöttem egy misztikus Idegen,

s hajamnál fogva hátra ránt-cibál:

„Szólj, ki vagyok?” – s én halkan felelem

zord zengésű szavára: „A Halál.”

S ezüst hang cseng rá: „Nem. A Szerelem”.

(Kardos László fordítása)

Oly jó volna ma messze menni,

s elenyészni a semmiségbe,

ha értem jönne most a párom,

s egy őszi útra elkísérne…

Egymást szép halkan átölelnénk,

úgy mennénk át egy furcsa hídon

s a hídon megcsókolnánk egymást,

nagyon halkan és nagyon titkon.

A hegy és a leány

Így szólt a lány a fekete hegyhez:

" Fekete hegy, jaj de megbántottál,

mert az én kedvesem elvándorolt rajtad.

Annyit se szólt: Isten áldjon, kedves,

azt se mondta: visszajövök hozzád,

azt se mondta: a szívembe zárlak!

Csak süvegét a szemére húzta,

Sötét szemét a földre szögezte,

Fehér arcát könnyekkel öntözte."

Fekete hegy így felelt a lánynak:

"Hej, leánykám, legkedvesebb lelkem!

Ha okos vagy, biztosan megérzed:

Hogy süvegét a szemébe húzta,

azt mondotta: Isten áldjon, kedves!

Pillantását, hogy a földre szegte,

azt mondotta: visszajövök hozzád,

s hogy az arcát könnyek elöntötték,

azt mondotta: a szívembe zárlak!"

Csuka Zoltán fordítása