Szalmavirág

Nem verset adok, csak szavakat,
nem komoly mondandót,
csak néhány pihe-puha lágy szót,
kedvest és bársonyost,
mely csapongó lepke szárnyán feléd repül.
Nem dalt hoztam, csak hangokat,
nem zengő melódiát,
csak néhány eldúdolt foszlányt sodor feléd
a hulló leveleket gördítő szél.
Nem szerelmet adok, csak lángokat,
vágyakat és álmokat
melyek simogató szavaimmal,
lelket érintő eldúdolt dallamaimmal
feléd szállnak,
rádtalálnak,
s óvó tenyeredbe bújnak.
Adnék verset, ha kérnél.
Adnék zenét, ha hallgatnád.
Adnék szerelmet, ha szeretnél.

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.
Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.
Minden hajnal, minden nap alkonyata,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:
mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.

Magamra veszem a kelő Nap fényét,
szívembe rejtem, hogy aztán neked adjam.
Az éj sötétjéből indulok eléd,
engem láss örökké a lobbanó Napban.

Engem láss mindig téli hajnalokon,
mikor fázósan bújnak egymáshoz a fák.
Engem láss, ha csak dereng az ég alja,
s a tegnap tenyerén hozza elénk a mát.

Ott leszek majd az első napsugárban,
a horizont széléről küldöm mosolyom.
Ablakodra a dér virágot csókol,
én ott leszek, s szádra szívemet csókolom.

A büszke szem az égre bámul;
a néma szájban titok él.
A büszke kéz, az összezárul;
a büszke szív, az nem remél.

Én feléd nézek két szememmel
s a szájam zárt, mert titka van.
S feléd lengetem két kezemmel
a szívem, amely nyitva van.

Igéző bú és csalás az élet,
leigázó szörnyű hatalom:
egy vonása goromba kezének
végzet-betűt hágy a papiron.

Valahányszor szememet behúnyom,
azt mondom: "Hadd tomboljon szived.
Csal az élet, mégis olykor-olykor
hazugságát édesíti meg.

Az ősz égnek fordítsad az orcád,
és a holdból fejtsd meg életed.
Ó, halandó, nyughass, ne akarj hát
oly igazat, mely fanyar neked."

Jó a fagyalvirág-fergetegben
azt gondolni, hogy az élet: ád.
Hadd csapjon be a barátnő könnyen,
hadd áruljon el a jóbarát.

Hadd becézzen akárki gyengéden;
hadd legyen a nyelv borotvaél.
Rég így élek, már mindenre készen,
iszonyúan megedződtem én.

Lelkemet dermeszti e magasság,
a csillag-tűz sohasem meleg.
Ha szerettem: szívem megtagadták,
kikkel éltem: elfelejtenek.

De mégis, én, szorongatott, hajszolt,
a hajnalra tárom szememet.
A föld nékem közeli rokon volt,
Mindenért, ó, élet, köszönet.

WEÖRES SÁNDOR

Alkony lágyít éles színeket.
Megint, megint útra készülődöm.
Fehér ujjam szánt sötét vizet,
régi évek mély taván tünődöm.

Sorsom kék-ölű hullámain
hideg hab jár sustorogva táncot.
Néma rabság ver szívemre láncot,
arcomon redőt hasít a kín.

Idegen vagyok már, jól tudom,
magamnak, meg annak, kit szerettem.
Sík mezőn, poros dűlőuton
árnyékomat szélnek eresztettem.

Ment az árnyék mezítelenül,
vállam ívét rajzolta a porba.
Valahol most, lágyan elomolva,
hűtlenül más láb elé terül,

szolgamód osonva más mögött
engem talán elfelejtett régen.
Kutatja a kóválygó ködöt,
s új ránc mélyül ajka szögletében.

Néha még köröttem kóborog,
régi hangok szárnyán visszajár még.
S én, sötét, szederjes ajku árnyék,
egy fakó arcképet csókolok.

RAB ZSUZSA

Leszel-e ház, hol lakhatom,
Leszel-e ágy, hol alhatom,
Leszel-e szó, kimondható,
Leszel-e hang, meghallható?

Leszel-e kar, hogy felsegíts,
Leszel-e nap, hogy felhevíts,
Leszel-e vágy, ami felkavar,
Leszel-e az, ki engem akar?

Jó estét emlékek. Adj Isten, álmok!...
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek, -
Lengő, testetlen árnyak már, - nem élnek.

Rég volt, - hogy száraz szemmel, lázban égve,
Némán dobáltam a kályha tüzébe
- Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! -
Régi levelet, elszáradt virágot.

S ma - ócska holmi közt, - adj Isten álmok!
Egy ittfeledt írásra rátalálok...
Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!...
Mégis - csak nem küldhetem a padlásra?

1903

Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhűlni szorítását sziveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magába, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.

Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.

Amerre járok, nő virág elég: -
Csak szaggatom, - te jutsz eszembe még.
A legszebb rózsát küldeném neked,
Hiába, - messze vagy te, nem lehet, -
Míg odaérne, elhervadna rég!

Van egy galambom, - a szárnya fehér, -
Azt küldeném el a válaszodér',
Sebes a röpte, - csakhogy - tudom én,
Ott van a fészke erdők peremén,
Ott elmarad, - nyomodba sohse ér.

És a szívemben - édes emberem,
A nóta is már hasztalan terem.
Ha záporok szele vinné, - - - de lásd,
Elszéled az messze völgyeken át,
Szívem dalát rábízni nem merem.

1902

Fenn húnyik a csillag,
Fenn ébred a hajnal,
Tollászkodik sebten
Sokszáz pici angyal.

Omlása-bomlása
Rózsafellegeknek...
Rózsafellegekbül
Pihe-ágyat vetnek.

Bontják, teregetik
Széltibe, hosszába,
Itt is, ott is leszakadoz
Halovány foszlánya.

És hullong és szálldos
A hajnali légbe,
Úgy csapódik szép leányok
Álmodó szemébe.

És ihol, valahol
Egy virágos ablak
Orgonavirági
Összebólogatnak.

S egy súgja a másnak:
- Csak halkan, csak lágyan,
Fehér lányszobába
Fehérhabos ágyban
Pihegő leánynak.

Ma vagyon az első
Szép hajnali álma,
Igézetes, édes
Szerelemről való
Boldog álmodása.

1902

Valaha madarak voltunk:

együtt röpültünk

s köröztünk mérhetetlen napokban.

Megültük fészkünk egymáshoz szorulva,

amíg a villódzó éjszaka följött

s nem volt semmi súlytalanabb

pelyhecskét surló életünknél. 

Amikor ma a hegy-szél

maga előtt kar karban űzött,

fölismertem szaporább szívverésed.

Szánkról a béklyózó beszéd letépve,

s még egyszer röpültünk,

torkunkon, váratlan, a hang,

tiszta, értelmetlen csodáé. 

Kalász Márton fordítása

Kiolthatod szemem te: látlak,

tömd be fülem, hallom szavad,

láb nélkül is kúszom utánad,

száj nélkül hívlak hallgatag.

Törd le karom, én átölellek

szivemmel mint egy csoda-kézzel,

fogd le szivem, lázas velőm ver,

s ha agyamat zúzod te széjjel,

véremre veszlek új erővel.

Kosztolányi Dezső fordítása

Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölémborulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.

Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.

segíts nekem
legyél a vállam
ha terheim már nem bírom
segíts nekem
legyél a lábam
ha látod már-már elbukom

segíts nekem
legyél a szárnyam
ha porba ránt a fájdalom
segíts nekem
legyél a társam
ha élni sincsen már okom

Álmodj nekem szárnyakat 
Vágyakat 
Álmokat 
Álmodd meg nekem magad. 

Olykor bekopog a Gond.
Széket húz lassan az asztalomhoz...
S én nem tudom,
mit mondjak neki.
S mitől ismerős hallgatása.
A jelenléte,
a mosolya,
a szája,
... mikor ágyam veti meg éjszakára.

S gyűrött noteszében
könnyeim kipipálja.

Szebb nem lehet a föld sem,

ha fürdött az esőben,

mint a szív, ha füröszti

könnyével szerelem.

Nagyobb nem lehet, est, ha

zúgó folyókra hajlik,

mint szerelem szavában

ha szívre szív hajol.

Halkabban már a lepke

sem leng a nyári délben,

mint ha szerelem perce

átlép a küszöbön.

(Hajnal Gábor fordítása)

Egy percre ma
Úgy néztem fel a csillagokra én,
Mintha bámuló, nagy gyerekszememmel
Legelőször tekinteném.
Egy percre ma
Gyöngyvirágillat szállt át a szobán.
Csodálkoztam, mint hogy ha legelőször
Csodálkoznék el édes illatán.
Egy percre ma
Minden oly könnyű lett s oly egyszerű,
S az élet a kezemben:
Engedelmes, jól hangolt hegedű.
Egy percre ma
Megindultam - és nem tudtam: mi az.
Messziről, mélyről intett elibém
Egy elsüllyedt tavasz.
Egy percre ma
Mint szegény embert, nem húzott az ág,
Halkan csengetyűzött a föld alatt
Sok eltemetett csengetyűvirág.
Egy percre ma
Megpróbáltam a más lelkébe látni,
Nem ítélve és el nem ítéltetve:
Bocsánatot nyerni és megbocsátni.
Egy percre ma
Ragyogtak reám halvány testvér-arcok,
Amelyek elé köd ereszkedett:
Céltalan hajsza és megutált harcok.
Egy percre ma,
Ó tiszta, bölcs és boldog látomás:
Elváltozott, mint Jézus a hegyen
A mindenség, - s be más lett, ó be más!
Egy percre ma...
Nem lehet ezt a percet kibeszélni.
Hogy is tudna szivárványglóriás
Tündértörékeny teste rímbe férni!
Egy percre ma
Oly boldog voltam s oly boldogtalan,
Tudva: e perc egy percig tart csupán -
És aztán vége van.
És én ki tudja meddig várhatok,
Lesve zug-éltem kis part-szögletéből
Míg újra fölbukkan egy ily vitorla
Az örökkévalóság tengeréből.

Magadhoz kötöd örömöd:
A szárnyas életet töröd;
Röptében rá csókot lehelsz:
Öröklét hajnalára lelsz.

(Tellér Gyula)

Megkötött egy mirtuszág,
Körös-körül csak virág,
Ó, mily beteg, bágyatag
Fekszem mirtuszfám alatt.
Hozzád kötve nem tudom,
Mért vagyok, szép mirtuszom?

(Petra-Szabó Gizella)

Mit csináljak a könnyeimmel,

ha mindegyre csak előtörnek,

ha mindig jönnek, mindig jönnek,

ha minden fájdalomra vérzik,

mit csináljak a vad szelekkel,

mikor a tavaszomat kérdik,

s mit csináljak az emlékeddel, kedves,

 ha feledésbe sohasem enyészik?

Miért kell nekem könnyes szemmel megállni

minden viharvert, árva tölgy előtt,

s bujkálni mint az üldözött gonosz,

mért kell nekem a hegytetőre állni,

bűvös csókkal ha jő az alkonyat,

fájó betűkkel a szívembe írni,

s imákat mondani valakiért…

s mért kell csak mindig rólad álmodozni,

ha nem szeretsz, miért? miért? miért?

Aki szeret, annak fickándozik a szíve. Annak az élete színes, és süt a napja. Aki nem szeret, olyan tájakon jár, ahol nem süt a nap.