Szalmavirág

"Hol a házad, mondd, madár!
S este milyen tanya vár?
Milyen fészek, milyen lomb?
Óh, te rétek dísze, mondd!"

"Áll egy szép fa társtalan:
Ott busulok egymagam.
Hajnal issza könnyemet,
Este nem hoz örömet."

"Én meg téged kivánlak,
Kincse-hangja a nyárnak;
Nappal erdőn kószálok,
Éjszaka sirdogálok."

"Énérettem sirdogálsz?
Engem kivánsz? Engem vársz?
Bánatomnak vége hát!
Óh, szerelmes jóbarát!"

"Gyere, hí csöpp lugasom,
Zöld falomb közt, magoson.
Öröm szárnyán röpülünk,
Virág alatt megülünk."

(Babits Mihály)

A gondolat -
mint pusztába szabadult
csikók
szilaj dübörgése rengeti
szívemet,
ha veled lehetnék -
szerelmem
boldogan ragyogná be
a kék eget;

haragos fellegekből
cikázó villám
szikrázhat vihart hívó
fényeket,
ha veled lehetnék -
káprázatnak
elég lenne nekem
a két szemed;

bérceket tépázó, hideg
őszi szelek
sziklába karcolnak
tovatűnő éveket,
ha veled lehetnék -
végtelen órákban
őrizném a gyorsan múló
perceket;

égő vágyakat becéző
karok ölelnek
s mézízű csókok
pecsételnek ajkakat,
ha veled lehetnék -
sorsomba, erős szállal
engedném fonódni
sorsodat.

Ha ma, veled lehetnék
- tudom kedves -
csak ábrándok szőtte
a gondolat.

Szivedre hajtva fáradt fejemet
szeretném magam elfeledni
s mint örök vándor, ki megérkezett,
mult éveim súlyát levetni;
sorsomból életedbe térni,
onnan tovább sohase menni,
külön, magamnak nem is élni,
csak a szemedben, mosolyodban,
a melletted múló napokban;
a jóságodban megpihenni,
megfürödni tisztaságodban
s melegségedbe betemetni
szegény magános fázó életem.

Egy szó ami hirtelen szíven talál,
Elég hogy összetörve némán félreállj.
A tengernyi gond között nincs semmi jó,
Sorsod a hullámok közt vergödö hajó,
S mert a célodtól oly messze jársz,
Egy nap úgy döntesz végleg kiszállsz.

Sose búcsúzz el, minden új nap egy új remény,
Van hogy elveszítesz mindent mégis élj a holnapért,
Sose búcsúzz el mert az éjszaka véget ér.
Újra eljön majd a hajnal, van ki vár, hogy visszatérj.

Mint a fű a hó alól - tavasz felé -
Szabadon lélegezve tör a fény felé,
Te is úgy érzed új élet vár,
De az álmodhoz hű maradtál.

Sose búcsúzz el, minden új nap egy új remény,
Van hogy elveszítesz mindent mégis élj a holnapért,
Sose búcsúzz el mert az éjszaka véget ér.
Újra eljön majd a hajnal, van ki vár, hogy visszatérj.

Te is úgy érzed új élet vár,
De az álmodhoz hű maradtál!
Sose búcsúzz el minden nap egy új remény,
Van hogy elveszítesz mindent,
Mégis élj a holnapért, sose búcsúzz el!

Amikor lehunyod két csillag-szemed
Amikor párnádra hajtod a fejed
Amikor gondod a holnapra hagyod
Amikor álmodsz - én Veled vagyok.
Amikor lépted rossz útra téved
Amikor sorsod nehéznek érzed
Amikor egyedül maradtál végleg
Amikor nincs más - vezetlek Téged.
Amikor sírnál - de elfogyott könnyed
Amikor érzed - a szavak is ölnek
Amikor a sötét elnyelne Téged
Amikor fény kell - én gyújtok Néked.
Amikor könnyed patakként árad
Amikor örök vendég a bánat
Amikor felhők ültek a szemedre
Amikor sírsz - mosolyogj szemembe...
Amikor fáj - ne hagyd, hogy fájjon
Amikor bánt - ne hagyd, hogy bántson
Amikor eljön a halál érted
Akkor élni én hívlak Téged...
Álmodj patakot, virágzó rétet
Ozet, pacsirtát, fürge menyétet
Álmodj napot, szellőt - fényeket
Csillagok vándora - élj életet...

Senki sem tudja, hogy az ember számára végül is a halál nem válik-e a legnagyobb áldássá; és mégis, az emberek úgy félnek tőle, mintha tudnák, hogy ez a legnagyobb átok.

(Szókratész)

A félelmek mindig nagyon fontosak, mert a lélek rajtuk keresztül akar velünk közölni valamit. Nem az a bátor, aki nem veszi figyelembe a félelmeit, hanem az, aki utánajár a félelme okának.
(Lauster, Peter)
 

Ha élünk azzal, mi bennünk rejlik, lehetőségeinknek semmi sem szab határt. A jövő kilátásokkal teli. A jelen pedig reménykedéssel. De ha megtagadjuk ösztöneinket, és harcolunk legbelsőbb vágyaink ellen, minden kiszámíthatatlanná válik. Hová vezet mindez? A változásoknak mikor lesz vége? Ez az átalakulás áldás? Vagy átok? Azok számára, kik rettegnek attól, mi rájuk vár, a legfontosabb kérdés: tudunk-e valaha változtatni azon, amik vagyunk?

Gyöngéd léleksimítással,
ha kell, arctalanul
helyem mindig megtalálva
ha kell, láthatatlanul

Szeretni úgy... mikor is?

Időnek előtte és utána,
ha új Tunguz-meteor jő
szívem végsőkig kitárva:
ha fűszál helyén végre virág nő

Szeretni úgy... kellene...

Szeretni úgy... vágyódni

Arcodra derűt rajzolni,
ha hívsz, sohasem hiába
kezeden át sugározni
besurranni imádba

Szeretni úgy... végtelen

Átrepülve gyönge árnyékomon
a Kedvesért lázasan epedve...
zárt körömből még csak álmélkodom
csillagokon elmerengve

Szeretni úgy... érteni!

Monoton "én"-ből kilépni
kicsiny világod nem meglopni
hulló harmatod felinni
illatodban feloldódni

Szeretni úgy... hogyan is?

Tartsd magad,
Sors, Élet és Idő szabad
S ki várni érez, várni tud.

Várni tud,
Kinek ön-énje nem hazug
S nem hord össze hetet s havat.

Tartsd magad,
Mert most az a leggazdagabb,
Ki várni érez, várni tud.
 

Azt az álmot hordtam én,

hogy megtörténik a csoda,

hogy a törvény a csoda -

hogy az idő kinyíl,

hogy szív kinyíl

hogy az ajtó kinyíl

hogy hegy kinyíl

hogy a forrás kinyíl -

hogy az álom kinyíl,

hogy én egy reggel olyan öbölbe

siklok, amiről nem tudtam soha.

Nagy László fordítása

Mécses szeretnék lenni a szobádban,
Így lehetnél csak este enyém.
Arannyal zengő lángom beragyogna,
S árnyadat a falra festeném.

Kihallgatnám a némaság beszédét,
Mit szíved az éjnek tartogat
És az utolsó sápadt lobbanással
Megcsókolnám az árnyékodat.

Ne mondd még a csillagnak sem,
Halkabban, csak halkan!
Oly csöndesen szólj hozzám, hogy
Szavadat se halljam.

Csókod ajkam ne is érje,
Szikratűztől félek,
Lángba borít egy világot
Szívem, ha felébred.

Hagyjuk, hagyjuk szívünk felett
Ezt az arany álmot,
Ezt a titkos, meg nem értett
Fehér boldogságot.

Most hűvös szellő cirógatja
arcom, bágyadt fénnyel süt a nap;
Az égen bárányfelhõk úsznak
Üresnek érzem magam

Csönd van, meghalt bennem a zene;
Az a bársonyos hang, feledve van?
Nem feledtem, csak talán - ma
Üresnek érzem magam

Az idő múlását fülemben érzem,
Visszhangzik a poros csendben.
Szívem dobbanását is hallom, de
Üresnek érzem magam

Kiáltok, állj meg, állj meg!
Nem látod, mennyire szenvedek?
Lépj vissza kettőt - előre egyet
Üresnek érzem magam

Nélküled...

Ha ki merném mondani, ha ki mernéd mondani,
világokat tudnánk emelni s rontani.

Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést te tennél,
pergő csillagoknak avarán léphetnél.

Ha vas-karom átfonna, ha tej-karod átfonna,
napoknak, holdaknak járása más volna.

Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat,

nem volna virradat, nem volna alkonyat.

Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk lobbanva,
az Úristen szíve is gyorsabban dobbanna.

Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.

Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.

Ez még nem ősz. A táncoló sugárban,
Mely e mosolygó hervadáson reszket
Bearanyozva sírhantot, keresztet,
Ó, annyi élet, annyi ifjuság van.

Úgy érzi lelkem: lüktet itt a nyár még
E fénypompától tündöklő szinekben,
Csak haldokolva, egyre csöndesebben -
És én is mintha még csókokra várnék.

És holnap, holnap minden ködbe vész el,
A nyárvarázs, mely itt él még a tájon,
Mint ijedt nymphák, rebben szerte-széjjel.

Szívemre száll a csöndes őszi álom,
S az ősz esője néma könnyezéssel
Siratja el szerelmem, ifjuságom.

Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet
úgy iszom tápláló szerelmedet
és szétterjedsz bennem, Te hófehér:
Te leszel már ereimben a vér
s Te az eszmélet, Te a kábulat
Te a világot rendező tudat
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha Te is lépsz velem
szólni, ha Te szólítasz nevemen
látni, ha két szemed el nem bocsát
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha sodrását Te csitítod
Te bizonyos cél, Te tömény titok.

Arra kérlek, Uram,
védd és erősítsd hitemet,
láthatóan is,
érezhetően is.

Nem nagy csodákat kérek tőled,
hanem csak szereteted
kicsiny jeleit,
amelyek szinte
felismerhetetlenek.
Mindig megadtad ezeket,
akkor is, ha már minden
reménytelennek s elveszettnek
látszott a végén.

Újra és újra meghallgattad imádságomat,
s csodálatosan
megvigasztaltál,
meggyógyítottál,
s megmentettél.

Teljesüljön a Te akaratod:
A Miatyánkból ezt tudom már csak.
Bimbóban nem marad meg a virág,
És visszafele nem foly a patak.

Teljesüljön a Te akaratod:
Be fölösleges minden más beszéd...
Az én kezem, e vézna, gyönge kéz
Hogy tartaná fel az Isten kezét?

Minden léleknek csak egy útja van
És csak ezen az egy úton mehet.
És nem lépheti által önmagát
És öntörvénye ellen nem tehet.

Bizonnyal minden úgy van jól, ahogy van.
És ez az eszme megnyugvást is ád:
Ki sorsával vív, alája kerül
És győz, ki néki megadja magát.