Valaha madarak voltunk:
együtt röpültünk
s köröztünk mérhetetlen napokban.
Megültük fészkünk egymáshoz szorulva,
amíg a villódzó éjszaka följött
s nem volt semmi súlytalanabb
pelyhecskét surló életünknél.
Amikor ma a hegy-szél
maga előtt kar karban űzött,
fölismertem szaporább szívverésed.
Szánkról a béklyózó beszéd letépve,
s még egyszer röpültünk,
torkunkon, váratlan, a hang,
tiszta, értelmetlen csodáé.
Kalász Márton fordítása
