Alkony lágyít éles színeket.
Megint, megint útra készülődöm.
Fehér ujjam szánt sötét vizet,
régi évek mély taván tünődöm.
Sorsom kék-ölű hullámain
hideg hab jár sustorogva táncot.
Néma rabság ver szívemre láncot,
arcomon redőt hasít a kín.
Idegen vagyok már, jól tudom,
magamnak, meg annak, kit szerettem.
Sík mezőn, poros dűlőuton
árnyékomat szélnek eresztettem.
Ment az árnyék mezítelenül,
vállam ívét rajzolta a porba.
Valahol most, lágyan elomolva,
hűtlenül más láb elé terül,
szolgamód osonva más mögött
engem talán elfelejtett régen.
Kutatja a kóválygó ködöt,
s új ránc mélyül ajka szögletében.
Néha még köröttem kóborog,
régi hangok szárnyán visszajár még.
S én, sötét, szederjes ajku árnyék,
egy fakó arcképet csókolok.
RAB ZSUZSA 
