Már tudta, mit a másik tudni nem mert,
s érezte, arca boldogan világít,
s futott, elrejteni szive csodáit
az égve égő, élő ismeretlent.
Hogy ott, ahol fény sincs és dal se, senki,
valami koldus-bús sarokba, messze
fénylő fejét az éjbe betemesse,
és elhitesse, hogy még most se sejti.
Ám a szoba kigyúlt a mosolyától,
és látta Őt, ki rá se nézett - távol -
de gondolatba megölelte vágyva,
és erre ő is áment mondott áldón,
s terhes fénnyel szivében, a homályon
ragyogva ment át a sötét szobába.
