Alszik a város
éjpaplannal eltakarva
néma utcákon
visszhangot ver
lelkem kiégett sivatagja
testemet csend súlya sebzi
még szorítom szavaid
szilánkos fénylő darabjait
harcolok vele
kapaszkodom belé
ahogy fuldokló a felé vetett száraz ágba
épp csak megfogom
visszahúz rügyező tavaszom hiánya
fölöttem csillagokból
hálót szőtt az égre az éjjel
nevedet látom benne
én raktam ki vérző szenvedéllyel
mikor csurgott a Nap a hegy lábánál
paroláztam a fénnyel
s mikor végleg aludni tért
álomra szenderültem a reménnyel.
