A fű, a folyó, te meg én,
szemed a reggel üvegén,
idén egy végső korty meleg,
egy törpe-kagyló-amulett,

és koraősz és nyárutó
siettető, karoltató,
és vér-pihék a nap előtt,
és fölcikázó evezők,

aztán az est, s hogy nincs tovább,
hogy vártalak négy nyáron át,
s hogy halhatatlan a remény,
s a fű, a folyó, te meg én.

Én tudom, hogy mi a hiány:
például nem fogom soha
érezni, hogy milyen, ha a
bal s jobb kéz egymáshoz talál.

S más mozdulat is, hány, de hány
vész már, míg meg sem lett, oda,
s a fő mozdulat is maga,
az imáé: nekem talány.

Most bennem roppant lyuk szakadt,
támadt újfajta csonkaság,
de sejlik rajt a másik át,

s ez ad türelmet és erőt
elbírni a sérült jövőt,
mely végképp élő seb marad.

Japán népdal

Te vagy a szél, mely fúj a tájon,
én a madár a szélben, édesem.
Csak fújj tovább, én sose bánom,
hová esem.

(Kosztolányi Dezső  fordítása)

Se vágy, se láz, se láng; csak egy parányi
tisztaságot adj.
Villantsd felém egy illanó mosollyal
tisztaságodat.
Fénylő derűdből ez a lankadó szív
többet úgyse kér:
annyit csupán, amennyi könnyedén
a két szemedbe fér.
Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! -
semmi nem igaz,
csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát -
felém hajítasz.
Visszadobjam? - Forgatom és elejtem.
Játék, semmi más.
De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű
őszi ragyogás.

Ki a homályba bevilágolsz,
Sivatagban vezetve lángolsz,
Ki a ködön túl élsz az égben,
Ragyogj fölöttem minden éjen!

Az árnyak titkosan közelgnek,
Kétsége megnő a szívemnek,
Mint a homály, miként az éjjel,
Te űzd fényeddel szanaszéjjel!

Az égen csillagok lobognak
Visszfényei örök napodnak.
Szívemben is - mint csillag égen,
A te örök visszfényed égjen!

Szüntelen gyötrő vízió:
az álom hínáros partján érted hívom
a sűrűlő sötétet,
s érted a hajnali fényt is,
amelyben égsz.
Itt vagy. Egészen itt.
s eltűnsz rezgő fényhullámokon,
mielőtt megérintenélek.

Egy csillag ég
fejem felett,
igézi rég
a lelkemet,
álmaimat
köré szövöm,
fényzuhatag
ver, vad öröm.
Így, így bűvölt
meg az a szem,
szívemre tört
a szerelem.
Hozzám soha
le nem hajolt,
ég csillaga,
oly messze volt.
Mindenre vak,
égő szemem
bámulta csak
reménytelen.

/Ford: Lator László/

Ha majd a sok hazugság véget ér!
s te megszeretsz szilaj szerelmemér',
ha nem lesz szíved már, hogy megtagadj
s pirosra gyullad arcodon a fagy
s forró tüzes vér-rózsa nyíl reája;
aranyhajad fojtó Niagarája
elönti sápadt főm s fejem felett
örök tavaszt ragyog rám két szemed
és átfog két kar, perzselő, fehér...
Ha majd a sok hazugság véget ér!!

Az élet rakott asztalánál
Sokszor jóllakva laktam én,
S ha meghalok, leszek elégült
Maroknyi rög a föld ölén.

Napfényben, könnyben, csókban jártam,
Friss életek fakadtak bennem.
Betelt szemekre zárul pillám
Majdan, ha innét el kell mennem.

Nem múlok el koldusszegényen,
De úgy, mint hálás őszi estek,
Mint ünneplátott gyermek napja
S magok, kik termő földbe esnek.

Mért oly hosszú az út a szívtől a szájig,
Hogy lüktető lelkem sosem jut odáig,
Hogy a mindenségtől úgy el vagyok zárva.
Csendes békés szerrel nem jut napvilágra.
Életemnek fáját erősen rázzátok,
Hadd hulljon gyümölcse ujjongva reátok.
És mint dió burka, mely hull napos ágról,
Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól.
Törjétek fel zárját az énálmodásnak
Hogy elepedt lelkem od' adhassam másnak,
Másnak, másnak, másnak, ki megváltsa tőlem
Aki rezgő hangszert formázhat belőlem,
Ki valóra váltson, megitasson vérrel...
Megetessen könnyes szerelemkenyérrel.

Valakiben vagy valahol,
Verőfényben vagy tán virágban,
Lehet hogy könnyekben vagy könnyben –
Alszik a szó.
A nagy kérdés, a nagy könyörgés –
A kincset keltő koldusnóta,
A teljesedést termő éhség –
És csak nekem szól.
Énbennem mélyen meglapulva
Bezárva búgó gyöngyburokba,
Lelkem fenekének fövényén
Alszik a szó.
Hangzása halk hullámharang,
Sohsem hallottan, mindig mondott,
Érthetetlenül egyszerü,
Egy egyetlen "várlak-"ra válasz

A szeretetnek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban. (Gárdonyi Géza)

Már nem segít az utazás sem.

Mindenütt te jössz vélem szembe.

Jajonghatok körül a Földön:

- mindenütt te furódsz szívembe.

Belém ivódtál - édes sírás!

Eső ivódik így a földbe.

Ha mag fogan bennem: - te táplálsz.

S ha gondolat: - Te vagy a zöldje.

Ahogy sors íródik tenyérre,

- arcomra Te úgy rajzolódtál,:

járok fényeddel világítva

a Föld körül - ahogy a Hold jár.

Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...

Már halálát hordozza
magában a nyár,
az ősz szineit festi
az alkonyati nap.
Sárgába olvad
a puha, meleg zöld,
a fák lassuló ringása
mögé bújik a hajnal.
Magányos padokra
tapadt emlékmorzsák
cserélik titkukat,
közöttük járnak álmaim
s keresik arcodat...

"Sose tartson vissza semmi legvadabb reményeid, vágyaid és törkevésed valóra váltásában.
Ne félj a nagyra törő álmoktól s attól, hogy vágyaid sodrát kövesd, vigyenek bármerre is!
Nyisd rá szemed a szépségükre; tárd ki elméd varázsukra, s hagyd szívedbe lopózni titkait!
Csak álmaid mutathatják meg, ki vagy, mit szeretnél s mit tehetsz meg." (Julie Anne Ford)

"Az ember előjoga, hogy szeressen: még azt is aki szenvedést okoz neki ezzel."

                                                                                            (Marcus Aurelius)

Mint sötétben a napsütés
Amikor nincs már többé és
Amikor vagy te vagy
Vagy csak a lelked marad
Rám
Akként kereslek meg újra

Néhány szál virág a lelkednek,
Hogy szépség járja át,
Mert a virágok mosolya,
Beragyogja lelked falát.
Olyan tiszták a virágok,
S mind oly fájdalmasan szép,
Mint nyári égbolt zenitjén
Az azúrszínű ég.
A fáradt test csak földi árnyék,
S néha, ha a fény teheti,
Az égről ereszkedik hozzád,
Hogy körbefonják szívedet
A szeretet fénysugár-erei.

A hold átalakítva tükrözi a napnak fényét,
hogy a szférák zenéje hallható legyen,
a földön raboskodó lelkeknek.
Lelkem küldi Neked,
szívem szerelmének,
szerelmes dalomat.
Alant virágos mező tarka sokasága,
szárnyaló dalom a mindenség harmóniája.
Mégis szakítok a rétek illatából,
hogy mámoros éjszakába ringasson,
a hold dala az én szerelmes illat világommal.
Jó éjszakát Szép Szerelmes Kedvesem!

Várlak, mint a zaklatott test a megnyugvást.
Virágos mező a játékos szél ringatását.
Várlak, mint a gondolat a lehelet feloldását.
Fáradt test a tétlenséget, a lila féktelenséget.
Várlak, várlak, várlak, mert Téged várni jó.

Vadvirágok a réten, szélben szálltak,

Magjaikkal földben fáztak, megáztak.

Ott hajtanak, ahol az Isten megáldotta,

Tette Őket a világba és borultak virágba.

Mind, kik őket látjuk, elrévedve csodáljuk,

Olykor elhisszük: Isten szállt a világba.

Viszem lelkedet, teszem kertembe, öntözöm

Szívemmel, simítom kezemmel és őrködök,

Védem: hideg fuvallattól, égő naptól, minden bajtól.

Vágyom, hogy legyen, virítson nekem, maradjon velem,

Mindörökre.

"Olykor vágyaink börtönének ablakán is beszűrődik a hajnali Nap sugara és fénykezével ha csak pillanatokra is, de megérintheti sebzett lelkünk. Ettől az érintéstől új vágyak fogannak bennünk és általuk erősödik a remény, amely gyengíti láncainkat, enyhíti, elviselhetőbbé formálja bánatunk kínzó terhét..."

(Paudits Zoltán)

Tudod, mindig lesz egy pillanat,
egy gazdátlan gondolat,
amikor rám találsz és én rád.
Ilyenkor csendben
lopva körülnézünk,
mert nem kell, hogy lássa a világ,
miként suhan át
két szív között
egy apró simogatás.