Add vissza az álmaim,
add vissza a tenger kékjét,
a kósza felhők simogató melegét!
A napsütötte rétek illatát,
add vissza a hitem,
hogy újra higgyek
a messzeség-közelségében,
a lagúnák varázsában.
Higgyek egy mosolyban,
egy elröppenő pillanatban,
a gyermeki szelídségben.
Add vissza apró kis világom
adj egy mosolyt az arcomra!
Adj vissza mindent,
magamat-magadat!
Higgy nekem Kedves,
most virág vagyok.
Hajolj csak hozzám
érezd az illatot.
Gyenge száram meg ne törd,
óvatos legyél.
Egy virágnak fontos
minden kis levél.
Higgy nekem Kedves,
most meg szél vagyok.
Ne bújj előlem
hallgasd a dalom.
Futásomat meg ne törd,
óvatos legyél.
Csak szabadon élhetek...
mert ilyen a szél.
Higgy nekem Kedves,
most napfény vagyok.
Homlokodra lángoló
csillagot csókolok.
Sugaramat meg ne törd
óvatos legyél.
Míg egyenes a napsugár
csak is addig él.
Higgy nekem Kedves,
most mosoly vagyok.
Ott ülök vidáman
lágy-tüzű ajkadon.
Jó kedvemet meg ne törd
óvatos legyél.
Egy mosolyból fakad
minden csöpp remény.
Higgy nekem Kedves,
most könnycsepp vagyok.
Lassan legördülök
márvány arcodon.
Tisztaságom meg ne törd
óvatos legyél.
Boldogsággal fizetek
minden könnyedért.
Higgy nekem Kedves,
ez most én vagyok.
Nem hordom már
az ósdi álarcot.
Életemet meg ne törd
óvatos legyél.
Míg önmagam vagyok
lelkem csak addig él.
"...Már látom a fényt, (Bíró Márta)
amely mutatja a kiutat
a csüggedésből,
Ó, még nincs erőm
belekapaszkodni-
majd holnap..."
Sohase hagyd álmaid keresztjét
Kiveszni ebből a gyarló világból!
A megszokás fekete fátyla alatt,
Ez az a fény, mi az élethez láncol.
Sohase hagyd álmaid imáit
Összetett kezekkel, kimondatlanul!
Ne higgy annak ki nem bízik csodákban,
Az ezüstös eső mindenkire hull.
Sohase hagyd álmaid kapuját
Becsukni őszinte vágyaid felett!
Homokká morzsolni hű szíved gyémántját,
Ha benned valami lassan megremeg. 
Elaludtak a fák
a levelek libegnek
az álmok tudnak várni
az álmok nem sietnek
Tudjál álmokra várni
ahogy ők tudnak várni rád
az éber
csak így nem csalja meg magát
A levelek fölött
álmodó fények úsznak
az álmok fölragyognak
a fények elalusznak
Aludj fényekkel együtt
ragyogj álmokkal együtt.
A szeretet úgy árad, mint a napfény:
csöndesen és állandóan – egyedül
a maga csodatévő hevétől.
(Hekler Antal)
Hangtalanok a remények,
sejtelmesek, mint a fények,
lágy felhőjük lenge fátyol,
fodraiban a szív táncol
Táncol a szív reményfényben
sejtelmes, tündöklő kékben
fátyla leng a végtelenben
hangtalan zene a csendben.
Este altat, reggel ébreszt
serkent új és új meséket
úgy érint mintha szeretne
daloló, tündéri csendje.
Felcsillanok benned Napkeltém a véred Ez egy új valóság: Így a mese ébred! Anyagtalan a tér Arany hídon rezgek Mint a hajnali fény Lényem az oldatod Tűzzel zúgok ereidben Rezgéseim dalok Éber álmot élni Csillagkerted oltalmában Lebegve mesélni! Hogy nincs idő, anyag Felcsillanni oldatodban, Mint a hajnali Nap!
Nem vagyok, nincs testem
Glóriám a csended
Ó milyen jó benned kelni
Ó milyen jó elfeledni
Nem mondhatom el
sóhajos álmaimat,
és apróbb kis vétkeimet sem,
csak álcázott fájdalmamat hordom
nélküledségem bús napjaiban,
és úgy idézlek föl meg-megújulón,
mint kiszáradt meder
a csobbanásos, friss hullámverést.
Érzem halántékom
kék ütőerének
ugrálását, belső
dörgését a vérnek.
Kint levél se csattan,
a világ elhallgat,
vadmadár a szívem,
valakiért jajgat.
Bolygó szemeimmel
keseredek érted,
ideszívlak hozzám,
gyújtva megidézlek.
Én lélekzek benned,
élsz bennem, te bátor,
vagyunk mi egymásnak
fölvirágzott sátor.
Te sem vagy fehérebb,
te sem vagy ártatlan,
édes elszánásban
nem vagyok páratlan.
Szerelem, arannyal
befújt hársfa-teknő,
rengess minket, födj be
tüzes bárányfelhő!
"Egyszer majd minden összeköt:
a szív, a fény - a vér, a köd"
I
Maradj velem, ha utcák vadonában,
nyüzsgő tömegben társtalan bolyongok
és összefog mindenki ellenem,
bűn buktatóin ne botoljék lábam,
védőn, mint vándort ráboruló lombok,
takarj be s fordítsd befelé szemem.
Maradj velem s kísértetes magányom
rémségeit rámzúdulni ne engedd,
nincs hajladozóbb nádszál kívülem
s ha lelkem tépelődve sok talányon
testem törékeny cserépben szenved:
szép szavaira nyisd meg a fülem.
Maradj velem, ha uttalan utakra
terel a képzelet vad vágtatása,
ha nyugtalan szív tétován vezet
s kalandok fényei után kutatva
nyugalma sirját esztelenül ássa:
tedd homlokomra hűsítő kezed.
Maradj velem, ha elragadna lázam,
fékezz, ha vérem és vágyam csihol még,
sötétre szürkit már az alkonyat,
mind mélyebbre kell magam alázzam
s ha rossz ritmusra hamisan dalolnék:
te szólj helyettem s vedd el hangomat.
Maradj velem, ha éj sötétűl kinn-benn
és benne elmerűl és semmivé lesz
dal, ifjúság, barátság, szerelem,
ha mindent elhagyok és elhagy minden:
örök szépségre s ifjúságra élessz
s maradj örökre Te, csak Te velem.
Gyermekmosolyokban élsz,
Erdei tó tükrében,
Szél fodrozta felhőben,
Rendben,
mit átköt a fény
Napsugár bársonyában élsz,
Lombos rezdülésben,
Szarvasok álmában,
Szépségben,
melyet formál a kéz
Vadrózsa szirmában élsz,
Illatozó áradásban,
Gyöngéd ragyogásban,
Reményben,
melyet megáld az ég
Tiszta szavakban élsz,
Jobbító igékben, főnevekben,
Pontos mondatokban,
Válaszokban,
amelyeket adhat az ész
Gondoskodó gondolatban élsz
Szerető törődésben,
Törődő szeretetben,
Ajándék időben,
melyet megőrzök én
Lelkem termeiben élsz,
Ünneplő - fehér köntösödben
Jársz-kelsz szívem közelében,
Tenger-áhító vágyam
Véráramaként
Változásaim tengelyében élsz,
Csendességeim mélyén,
Nyári alkonyok áhítatában,
Ezüst hajnalok ormán,
Szirmok bársonyában.
Résnyi fényt cseppent az ablak:
arcokra fest
hajnal-sugár.
Virraszt a csend,
- a Hold felett -
ezüst homály.
Kósza Szél kacsint a Napnak,
szárnyával int
a pillanatnak.
Felhők ölén
szunnyadt remény:
- tán felriad.
Úgy vágyik a lélek a jóra!
Sző maga földi meséket,
Hogy Ég tüze váltsa valóra!
"A jóságról nem tudni, honnan jön. Egyszerűen itt van, és lelkünk küszöbén mosolyog. Nem védekezhetünk ellene. Akármennyire észrevétlen, vagy éppen azért, be kell engednünk őt, eleinte hitetlenül, csodálkozva, végül a világ harsányan tetszelgő dolgainál jobban megszeretjük őt." (Szepes Mária)
Tenéked adom világom,
Bánatom, és örömöm,
Fogadd el kedves barátom!
Hálásan köszönöm!!
Nézd csak! Itt vagyok, elbújtam
Ezekben a sorokban,
Szeretnék benne maradni,
Szívedben egy sarokban.
Ha netán magadba nézeL
Eztán mindig megtalálj,
Szívesen eljövök hozzád,
Szólj csendben, vagy kiabálj!
Ott leszek veled életed
Minden egyes percében,
Megmutatom majd magamat
Álmaidnak tükrében.
Eljövök majd meglásd hozzád
Varázs órák éjjelén,
S együtt rohanunk barátom
A mesékbe Te... meg én!
Vidám dalt szeretnék énekelni veled,
Együtt kószálni jókedvű városokban,
Látni életmámorától csillogó szemed
S együtt feledni kába múltunk bánatát.
Messze szállni, kedvesem, szép lenne veled,
A hajnal friss örömével szállni át
Derűs századok, hegyek, tengerek felett,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.
Egy csöndes szobában együtt lenni veled,
Öledbe hajtani fejem, míg egymásban
nyugtot lel szemünk, ébren élni álmaink,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.
A verset csodáld hát.
Mert nem alkuszik, mert fájón igazat mond.
De gyógyít, ha akarod, ha érted,
Mikor szívedbe gyűlik és táncba kezd benne a gond.
Csak egy akkord a zongorán,
Amire szívünk oly régóta vár.
Csak egy szélbe suttogott szó,
Amit kimondani annyira jó.
Csak egy félmosoly az ajkadon,
Miközben a lelkedet hallgatom.
Csak egy simogató szempár,
Ha nem lenne, megálmodnám.
Csak egy könnyű kéz a válladon
És megszűnik minden fájdalom.
Csak egy elvarázsolt pillanat,
Ami örökre a miénk marad.
Álmodtam egy színes világot,
Ahol örökké ragyog a Nap,
És nyílnak a tarka virágok
Azúrkék, selymes ég alatt.
Ahol csillog minden pillanat,
Aranyecsettel fest a remény,
Létünk varázsa megmarad
Szívünk féltett rejtekén.
Ahol a béke csendje ihlet,
Lelkünk szirmait kibontja,
A gondolat hatalma éled,
Miénk lesz az idő titka.
Ahol kacagó, piros hajnalból
Lobban fény a szívünkbe,
Nem félünk a holnapoktól,
Mert velünk marad örökre.
Ha fölnézel az éjszakai égre
és kiválasztasz ott egy csillagot
elégedjél meg azzal, hogyha érzed,
hogy az a csillag ott: néked ragyog
Ha letekintesz egy mély tó fenekére
ahonnan rád a holdfény visszanéz,
elégedjél meg azzal, hogyha érzed,
hogy tó is, hold is, tiéd az egész!
S mert hiten múlik minden valósága,
légy boldog, hogyha csupán hinni tudsz,
elégedjél meg azzal, hogyha érzed
hogy mikor képzelődöl: nem hazudsz.
És értsd a csöndet, értsd a némaságot,
mert minden titok nyelve ez a hang,
mely nem szólal meg, de a szívben hangos
és visszhangot ver mint egy nagy harang.
Ezért, ha rád tekintek, s nem beszélek,
tenéked hidd el, sokat mondhatok,
elégedjél meg azzal, hogyha érted,
hogy rád tekintve miről hallgatok.
Nincs semmim, mégis gazdag vagyok
mert enyém a végtelen, kékszínű ég,
amelyből két szemed rám mosolyog,
felidézve a tiszta tenger színét.
Enyém a napfény is , mely rám ragyog,
sugárkezével forrón átölel
bearanyozva minden új napot,
hisz minden nap új reménnyel jön el.
Enyém a Hold, mely lopva rám nevet
álmokat hozó sápadt éjeken,
amikor halkan suttogom neved,
s karodban ringatsz álomréteken.
Hozzádbújok. Menedékem vagy
Tudom, S nem sebezhet meg
Hozzám dobott szavaknak karcos éle.
Nem gondolkodom, miféle
Erő van tebenned, mi az, mi visz
Magával engem is, át a bajokon,
S egyenes háttal tudok mindig
Körbenézni a romokon,
De jó ez. Jó, hogy vagy nekem,
Jó, hogy erős kezed itt nyugszik rajtam,
S ha zuhannék, te megtartasz,
Nehogy elnyeljen a durvaság
Feneketlen szakadéka.
S néha-néha, mikor feladnám a harcot
Zokogva, sírva-keseregve,
Szereteted ezüst vértként ül
Szavaktól meggyötört, reszkető lelkemre.
