Szalmavirág

 Hogy milyen volt a két szemed, ki tudja, de nagyon mély volt és nagyon szelíd, mintha minden borongó alkonyatnak magába zárta volna színeit: a párát és az álmodó sötétet, mely mint a kéz, a Földet fogja át, s amelyben már a messzi végtelenség ígéri nékünk…

   Szememmel táncolt a szemed, beszélt szememmel és ölelkezett: sírás, csend, szigor és révület - mi minden? Csak szemem és szemed.   Ki végtelen feledésednek ajánlom múló esetemet, tőled, magamtól márcsak azt kívánom: ha találkozunk még, bárhol e…

 Meghódítani, bírni és megtartani egy lelket, amely annyira erős, hogy fölemel bennünket, s annyira gyönge, hogy éppoly szüksége van ránk, mint nekünk őreá. 

 Alszik a város éjpaplannal eltakarva néma utcákon visszhangot ver lelkem kiégett sivatagja testemet csend súlya sebzi még szorítom szavaid szilánkos fénylő darabjait harcolok vele kapaszkodom belé ahogy fuldokló a felé vetett száraz ágba épp csak megfogom…

  Tűzvész Lángolni, sírni, tönkremenni. A szívem ég, de ajtót nem nyitok. Tűzvész ez és nincs füstje semmi. Titok...(Kosztolányi Dezső fordítása) 

 Kék órák - Nukada hercegnő VIII. sz. -Látod milyen lustán És milyen fáradtan Halad útján a hold A kék áradatban; S ha az ég peremén Föl a csúcsra szállott, Hozza az éjszakát S a szerelmes álmot. (Barna János fordítása)   

 Már tudta, mit a másik tudni nem mert, s érezte, arca boldogan világít, s futott, elrejteni szive csodáit az égve égő, élő ismeretlent. Hogy ott, ahol fény sincs és dal se, senki, valami koldus-bús sarokba, messze fénylő fejét az éjbe betemesse, és elhitesse, hogy még most…

 Úgy őrizlek téged, Mint egy kristálykelyhet, Melyben szerelmünknek Szép virága erjed. Ha fagyos szél éri, Elhervad a rózsa, Ha nem éri harmat, Szárad töve alja.A fényes nap heve Felüdíti kelyhét, Szirmaiba rejtve Az élet bő nedvét.Őrizem is féltőn Bensőm kis virágát,…

 Benned élek, bármerre légy te távol,magamban meghalok, bárhol legyek.Itt vagy velem, lehetsz te messze bárhol,mégoly közel, csak távol lehetek.  S ha háborítja a természetet,hogy nem magamban, benned élek én:a fensőbb erő, mely nyugton serény,s a lelkemet gyötrött…

 Ha nem lennél,én sem volnékígy, ahogy vagyok.Lennék csupánvadhajtásabeteg fának,csüngő inda,elvágyódó,kósza szélbenelkallódóhulló levél,virágszirom,eső utánföldhöz tapadt,holtnak tetszőanyag-halom.Volnék én csakszáraz tarlóforró, nyáriszélviharban,szikkadt…

 Nálam a múltat is éli jelen, s tegnapi ködszerű kép sóhaja kuncsorog itt ma velem, bánata még ma is ép. Por lepi lassan a régi fotót, mert csak a múlt, mi maradt, s pórusaimba bekúszik a múlt, viszlek a bőröm alatt. 

  Egy széndarabbal Törött krétámmal és piros ceruzámmal Rajzolni a neved A szád nevét Lábad jelét A senki falára A tiltott kapukra Addig vésni a tested nevét Amíg a késem élén Kiserked a vér És a kő felkiált És a fal lélegezni kezd mint a tüdő    

   Örülni reménytelenül, Remélni értelem nélkül, Félni, ha veszély nem rezdül, Testet adni az árnyéknak, Nem hinni az igaznak, Létet adni gondolattal, Száz képnek minden pillanattal, Ébren álmodni százszor is nappal, Halni halált nem találva, A kínt…

 Nagy csoda ez, hogy két lélekre váltam. A régi lelkem még most is piros, Hisz hajdan a hajnalban jártam. A másikon nagy, sűrű fátyolok. Minden lépésem egy nehéz csoda, S minden titok.  

 Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz, hogy szíved bíborborával vársz reám és ó-ezüsttel terítesz miattam; s hogy el ne fussak előled riadtan, lelked titkos, százegyedik szobáját virággal díszíted fel énnekem. Tiéd minden ujjongó énekem, Tiéd lelkem szivárványos…

És hallgatsz miközben falak épülnek s omlanak bennem – ellened de már se erőm, se hitem. Múlt álom vagy röppenő remény kesernyés ébredés. És még mindig hallgatsz: néma várad hiába ostromolnám. Csak vert sereg vagyok halkuló patadobogás korhadt kerítésre felfutó…

 Csak én hordozom arcod itt benn csak nekem vagy Te minden, minden! S Tied vagyok mindennél jobban. Az izzó, drága bélyeget mit szemed rám égetett hordom fájósan, boldogan, titokban... 

  Keverd a szíved napsugár közé, készíts belőle lángvirágot, s aki a földön mellén viseli, és hevét kibírja, ő a párod.     

 Minden vagy, ami nem lehetsz,egyre ragyogóbb, egyre szebb,kirajzolódó, mint a seb,amit farkasok ejtenek a szívemen,s ha nem lehet, akkor sem tudokvéremet veszítve élni, csak veled.             

 Minden levél és minden alkonyatneked babuskál, neked tartogat.A föllobogó fényes nyári tűzforróságával az ajkadba űz.Szádba, szívedbe, fogaid közé:örömmé égjek, váljak derűvé.Neked emel az ég fölé a táj:örömmé érik bennem a határ,hogy fölragyogjak neked mint a…

  Te voltál a táj, mit szemem meg nem únt még; te vagy a szabály, melytől nem szabadúlnék; te voltál az éj, amelyben megmaradtam, te vagy a veszély, mely áldássá lett rajtam; te voltál a kin, amit örömmel vártam, te vagy a kinin, mely meggyógyítja lázam; te…

 Titok muzsikál a rózsában, valami halkult élet-szikra, de azt csak az hallhatja meg, akinek az ajka remeg s erősen rászorítja. 

 Aztán a havas temető vonz. Ülünk. Könnyűl lélegzetünk... Egy házikót a hóba rajzolsz. - Abban mindig együtt leszünk. (Ford.: Rab Zsuzsa)  

 Törje fel érett magvát szívemnek Reá verődve százféle szépség: Tenéked megnyílt alázott kincsét Bomolva ontsa.  

 Szolgáljon néked kezem és ajkam, Virágos réten meghajló térddel Rózsát és mámort gyűjtsek ölembe S adjam tenéked.