Szalmavirág

 
Áldott legyen a szív, mely hordozott,
és áldott legyen a kéz, mely felnevelt.
Legyen áldott eddigi utad,
és áldott legyen egész életed.
Legyen áldott benned a Fény,
hogy másoknak is fénye lehess,
legyen áldott a Nap sugara
és melegítse fel szívedet,
 
hogy lehess meleget osztó forrás
a szeretetre szomjazóknak
és legyen áldott támasz karod
a segítségre szorulóknak.
 
Legyen áldott gyógyír szavad
minden hozzád fordulónak,
legyen áldást hozó kezed
azoknak akik érte nyúlnak.
 
Végül legyen áldott immár
minden hibád, bűnöd, vétked,
hiszen Aki megbocsátja,
végtelenül szeret téged.

Van a víznek színe, mélye

Víz színéről merítettem,
felzavarodott az alja.
Van a víznek színe, mélye.
Most gondolok rá először.

Ha vizet mersz sekély kútból,
zavaros víz jön fel abból.
Lelked tiszta gondolata
csak mélységes kútból támad.

Testet öltött Ezer Bölcsként
imádkozott csak szünetlen.
Szent folyóban mosakodván,
bűnök gyűltén, mégsem tisztult.

Éjjel-nappal fáradatlan a halál.
Színe előtt minden elenyész.
Szép az ifjú, de a vén már csupa ránc
és a testet a szellem sem éli túl,
műved bevégezni nincs időd:
mikor suhint le a halál, nem tudod.
Ügyelj azért, lélek: tiszta légy!

A bőrcsónak kecskebőrből,
a facsónak nyírfából van.
Ha életed végét érzed,
vándor, szállj be csónakodba!

Széles gázló lesz, vagy keskeny,
gázlón kelsz át mindenképpen.
Vigyázz, nagyon ne terheld meg
csónakodat, útrakelvén.

Hogyha léket kap a csónak,
s le kell vetned a csizmádat,
akkor mindegy, hogy a révész
pénzért visz-e, ingyen visz-e.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Ködös mezőn láttál már útra kelni
fecskét, ki többé nem tért vissza újra?
Reménytelen, szívet-döbbentő álmot
vittél temetni golgotás, nagy útra?
Mikor az álmaid mind szárnyra keltek,
s búcsúzatlan indultak messze-földre:
mentél akkor, Testvér, a temetőbe?
Ha jártál ott,
s ember-szívektől messze-zárt panasszal
kerestél halló-fülű holtakat:
akkor tudod, az útam hol halad.
Akkor tudod:
már engem is kísért sok dőre hit,
s most keresésben elbukott reményem
könnyes szemmel a temetőbe vitt;
s a temetőben holtakat találtam,
és láttam:
végtelen itt a keresőknek útja…
Testvér, láttál már nálunk útra kelni
fecskét, ki többé nem tért vissza újra?

Az est az én könyvem. Bíborban

pompáz a bársony, fedelén;

színarany pántjait nyugodtan,

hűsölő kézzel bontom én.

Eltölt a nyájas hang egészen,

míg első lapját olvasom,

második lapját csendbe nézem,

harmadikat már álmodom.

Fodor András fordítása

Kápráztató út, fényvert messzeség,

Nap súlya csüng a szőllőskerteken.

És álomként egy kapu lép eléd

a láthatatlan falból szélesen.

Elégtek benne a régi kapufák,

de tartják még a herceg-koronát,

a pajzsot, hol a csúcsív összeér.

Ha belépsz rajta, vendég vagy. Kinél?

Borzongva nézel vad mezőkön át.

Fodor András fordítása

Midőn mint szárnyveréstől reszket,

remeg a langyos alkonyat,

szeretnék menni egyre messzebb,

egész a völgyig, mely alatt

a magány bíborába rejtett

vágy táruló kertként fogad.

Talán ott megtalállak téged.

S e vágyakkal gyötrő sebet

beköti félénk igyekvésed.

Zöld mélységekbe húz kezed,

míg vándorbotomon fehéret

nyitnak a lobbanó szelek.

Fodor András fordítása