Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
