Igéző bú és csalás az élet,
leigázó szörnyű hatalom:
egy vonása goromba kezének
végzet-betűt hágy a papiron.
Valahányszor szememet behúnyom,
azt mondom: "Hadd tomboljon szived.
Csal az élet, mégis olykor-olykor
hazugságát édesíti meg.
Az ősz égnek fordítsad az orcád,
és a holdból fejtsd meg életed.
Ó, halandó, nyughass, ne akarj hát
oly igazat, mely fanyar neked."
Jó a fagyalvirág-fergetegben
azt gondolni, hogy az élet: ád.
Hadd csapjon be a barátnő könnyen,
hadd áruljon el a jóbarát.
Hadd becézzen akárki gyengéden;
hadd legyen a nyelv borotvaél.
Rég így élek, már mindenre készen,
iszonyúan megedződtem én.
Lelkemet dermeszti e magasság,
a csillag-tűz sohasem meleg.
Ha szerettem: szívem megtagadták,
kikkel éltem: elfelejtenek.
De mégis, én, szorongatott, hajszolt,
a hajnalra tárom szememet.
A föld nékem közeli rokon volt,
Mindenért, ó, élet, köszönet.
WEÖRES SÁNDOR
