Azt akarod, hogy kilépjek magamból.

     Hát jól van, most kilépek.

     Vallom neked, hogy nem hiába élek.

     Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség

     És áldás az átok

     Kell, hogy a termő magot földbe vessék,

     És néha vérrel és szennyel befessék

     A rejtett Cél felé futó világot.

     Vallom neked, hogy minden, minden jól van,

     Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok

     A végtelenbe lendülő hajóban.

     Vallom neked, hogy minden, minden jól van.

     Akkor is, ha én nem érzem, nem látom,

     Hogy minden egész – minden összefügg,

     És rab-voltomban van a szabadságom,

     Erőm az  erőtelenségben,

     A betegségemben a  gyógyulásom.

     A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,

     A vétek is, amit itt elkövettem,

     Kristállyá érik messze valahol:

     Vallom, lélekben, testben megtörötten.

     Vallom, vallom neked mindezeket,

     Mert szépek és mert lehetetlenek,

     S szeretném lehajtani fejemet

     Világfeletti gondolataid

     Kőszikláira, mint puha párnákra…

     Hallod, hallod? igent mormol reá

     S  áment dörög a tenger orgonája.